2013.07.25 Beteg baba

Kedves Anna és Kristóf!

Nagyon Boldog Névnapot Nektek! A lányok ezt a rajzot hárman készítették. Lulu rajzolt, a többiek színeztek. Most már egyszer tényleg veszünk sima fehér lapot, hogy ne legyen minden rajz vonalas, de remélem így is tetszik. Nagy puszi Katának is! 

Boldog Névnapot! Annácska kifejezetten gyönyörű, remélem látjátok!

Ez a rajz pedig Papapié. Léna alkotása.

Lénától szeretettel 

Dávid ma reggelre kicsit elromlott. Csak bágyadtan nézett maga elé és a láza is felment.  A nap folyamán többször adtunk neki Nurofen-t, amitől mindig teljesen felpörgött, és mint a mérgezett egér szaladt körbe négykézláb a lakásban. Tartott ez addig, amíg el nem múlt a gyógyszer hatása és ő újra magába nem zuhant. Ekkor újabb Nurofen, újabb jókedvű periódus, újabb hullámvölgy… Szegény baba.

Hurrá, karkötő!

Nagy kirándulást így nem is terveztünk mára. Csak egy rövidke túrát a supermercado-ba némi tisztítószerért, hogy eltávolíthassuk a sütőre rárakódott, fél centi vastag, 5 éves zsírréteget. Árpinak 3 órás intenzív sikálás árán sikerült láthatóvá tennie a főzőlap kerámia felületét. Végre indulhatott a reggeli tükörtojás-készítés. Délben. Árpi megmondta, hogy már este meg kellett volna venni azt a hülye zsíroldót, de én lebeszéltem róla! Mañana.  

A boltban beszereztünk mindenkinek egy-egy dengue-karkötőtt is. Minden helyi visel ilyet és a lányok már tegnap óta nyúznak, hogy nekik azonnal szükségük van egyre. Sárga, spirálba feltekert, szagos, műanyag madzag, ami - ha az ember erősen hisz benne - megvéd a dengue-től és nyilván a rossz szellemektől is. Most végre mindenkinek lett saját karkötője, és egy flakon szúnyogirtó áráért 200 teljes órán át biztonságban érezhetjük magunkat. Legalábbis a jobb csuklónkat. Azért szúnyogriasztóval is bekenek mindenkit. To be on the safe side.

Ha ki kellene húzni valakit a tóból.
Természetesen egy Land Rover lökhárítóján láttuk.

Most, hogy végre van sütőnk, elhatároztam, kenyeret fogok sütni. Eddig otthon csak géppel dagasztottam, úgyhogy nem vagyok nagy élesztő-futtató bajnok, de gondoltam nem lehet olyan ördöngös dolog, másnak is szokott sikerülni. Sportszerű nehezítésként por élesztőt vettünk, mást nem lehetett kapni a boltban. Recept és mérleg hiányában pedig, otthoni kenyérsütő-gépes emlékeimre és a szemmértékemre voltam kénytelen támaszkodni. Nagyjából összekutyultam a tésztát, meggyúrtam, letakartam és vártam, hogy megkeljen. Nem akart. Sebaj, majd megkel a sütőben. Nem igazán tudtam eldönteni, milyen melegnek kellene lennie a sütőnek, de a 180 fok megfelelőnek tűnt: nem túl sok, de nem is túl kevés. Betettük a kenyeret, majd a nagy munka végeztével ledőltünk a hintaágyra pihenni és vártuk, hogy a sülő kenyér finom illata megcsapja az orrunkat. Addig-addig vártunk, hogy arra eszméltünk, füst árad a konyhából.  Húha, ez ilyen gyorsan megsül? Szaladtunk a sütőhöz, hogy – mint a klasszikus viccben – megnézzük mit csináltunk. A kenyér minden előzetes várakozással szemben gyönyörű lett. Alul kissé megégett és lehetett volna sósabb, de első próbálkozásnak nagyszerű. Jobb volt, mint bármelyik pékárú, amit az elmúl 5 hétben a boltban vettünk. Szuper, tudok kenyeret sütni.

A kakaós csigát nem mertem lefotózni

A hatalmas sikeren felbuzdulva, este csináltam egy adag kakaós csigát is. Ehhez már kerítettem receptet az Internetről, úgyhogy biztos voltam benne, tökéletes lesz. Hát nem. Órákon át gyúrtuk, kenegettük, tekergettük, az eredmény pedig egy kemény, alul szenes, felül nyers, keletlen rettenet lett. Egyértelműen az élesztő és a sütő a hibásak. Mi van, ha nem is élesztőt vettünk? Spanyol rajta a felirat, akár egérirtó is lehet a dobozban. A sütővel meg az a baj, hogy csak alulról melegít és emiatt az alja már megég, mikor a teteje még meg sem sült. A gyerekek ennek ellenére megették a csigákat, hiába tiltakoztam (cukor van benne bőven, persze, hogy ízlett nekik), de azt hiszem, át kell értékelnem pékmesteri képességeimet. Azért nem adom fel, kenyér holnap is lesz.

Sakkmesterek

A délutánt a kávézóban töltöttük. Árpi és én felváltva lógtunk az Interneten, míg Dávid a másik kezében kókadozott. A lányok sakkoztak. Hihetetlen. Azt sem tudtam, hogy tudnak sakkozni. Néha ugyan furcsa szabályokat is bevezettek, de összességében valóban sakknak tűnt a dolog. Léna volt talán a leglelkesebb, kért is egy sakktáblát névnapjára.

Itthon Árpi talált egy műanyag játékot a terasz alatti ereszben. Egy olyan kis gömbbé összecsukható állatkát, amin ha megnyomunk egy gombot, szétnyílik és lesz teste, meg fülei. Amint előkerült a golyó, a lányok elkezdtek osztozkodni, hogy kié is legyen. Egy darabig nem tudtak megegyezni, de végül megszavazták Lulunak, mert neki ilyen izéje még nincs. Olyan természetesnek tartották, hogy az övék a kincs, hogy Árpi viccből azt mondta, ezt nekem adja ajándékba. A lányok nevettek, nem hittek neki. Ezt nem hagyhattam annyiban! 

Még szép, hogy az enyém. Nekem nincs semmiféle játékom. Ez lesz az én kicsikém.

Ne már anya!! Csak viccelsz, ugye? Nem kell neked gyerekjáték!  

Dehogynem. Ez márpedig az enyém, Árpitól kaptam.

Ez a párbeszéd estig még vagy ötször megismétlődött. A lányok nem tudtak napirendre térni a dolog fölött. Mi meg annyira élveztük a helyzet abszurditását, hogy nem akartunk lemondani „zuzugörsz”-ről (állítólag ez a neve). Végül mindhárman beletörődtek, hogy ezt most nem kaphatják meg, de azért este Luca a fülembe súgta, hogy „Ugye anya majd nekem adod, ha meguntad?”