2013.07.12 Parque Nacional Marino Ballena

Indulhat a mai 10 km-es túra

Az éjszaka hosszú volt és meleg. Dávid már 11 körül elkezdte a randalírozást. Felébredt és nem is volt hajlandó visszaaludni. Ült az ágyban és sikítva kiabált. Ebben most nagyon jó. Olyan hangerővel és oktávszámban tudja produkálni, hogy a dobhártyám beszakad. Amikor pedig Árpi odaült mellé, akkor hangosan magyarázott, végül pedig bedőlt a két lába közé és elaludt.

Buki pórázon

Reggel egy hatalmas adag rántotta és némi juharszirupos palacsinta után elindultunk a partra. Az út, amin legutóbb mentünk, egyenesen a Parque Nacional Marino Ballena bejáratához vezet, ahol már tegnap meghökkenve láttuk, hogy apály idején a belépődíj fejenként 6$. Ilyenkor ugyanis kilátszik a vízből az a bálnafarok alakú homok- és kőpad, amiről a nemzeti park a nevét kapta. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha volna másik lejárat a partra azoknak, akik csak fürdőzni szeretnének. De nincs. Legalábbis nem publikus. Ez persze minket nem tántorított el semmitől. Előkaptuk a Google Earth-t és megkerestük rajta a legrövidebb utat az erdőn át. Sajnos szó szerint. A légifotón ugyanis látszik, hogy a főútról elindul egy kisebb út az óceán irányába és elég ígéretesen tart a víz felé. Azt viszont nem akartuk észrevenni, hogy 200 méterrel a part előtt véget ér.

A bálnafarok Google Earth-ön

Miután letértünk a főútról, szinte azonnal pocsolyás, sáros lett a terep. Először csak kisebb tócsák tarkították az utat, amiket láthatóan a legutóbbi dagály hagyott maga után. Később a tócsák nagyobbak lettek, az út pedig keskenyebb. Egy idő után az útból ösvény lett, a pocsolyákból pedig összefüggő sártenger. Árpi – hátán Dáviddal – rendületlenül törte az utat, mi pedig a lányokkal próbáltuk tartani a tempót. Ma Hanna volt az ügyeletes hős. Egy nyikkanás nélkül lépkedett a bokáig érő dzsuvában. Nem úgy a másik kettő. Ők – rendes kislányok módjára – hangosan undorodtak a trutyitól. Folyamatosan visítoztak és minden második lépésnél elhagyták a papucsukat. Amúgy tökéletesen megértettem őket. Biztos, hogy én is visítok, ha nem erős, megnyugtató, védelmező anyukát játszom éppen.

Fujj, sáros lett a lábam

Crocs Jungle Collection

2 kekszszünet és 50 ígéret - miszerint „Teljesen egészen biztos, hogy nem erre jövünk vissza. Ha nincs más út, akkor sem.” – után sikeresen abszolváltuk a 130 m-es dzsungeltúrát a partig és végre kimoshattuk a papucsainkat az óceánban. A lányok hatalmas lelkesedéssel vetették magukat a homokban található kagylókra és alig lehetett továbbvonszolni őket. Legszívesebben itt lepakoltak volna, hogy aztán estig csak gyűjtögessenek és ugráljanak a hullámokba. De menni kellett, hiszen időben oda akartunk érni a bálnafarokra, mielőtt elönti a víz. Igen, fizetés nélkül néztük meg a helyi látványosságot. És igen, szégyelljük magunkat miatta (legalábbis a lányok nagyon bűnbánóan kérdezték, hogy „Akkor ez most csalás?”), de hát mit tegyünk, ha drága a jegy és kellett a pénz fagyira? Ha ez bárminemű felmentést jelent számunkra, a nyomokból ítélve nem csak mi jártunk el ilyen becstelen módon. 

Hogy ez milyen érdekes ízű cucc

Buki ma is jött velünk. Eredetileg nem akartuk elvinni, de ő meg nem akart maradni, úgyhogy kértünk hozzá egy pórázt és úgy indultunk neki az útnak. Jött is ügyesen a pórázon, egész addig, amíg meg nem érkeztünk az autóforgalom szempontjából legkritikusabb részhez. Itt megijedt a kamionoktól, behúzódott az árokba és megmakacsolta magát. Egy darabig húztuk-vontuk, de be kellett látnunk, így semmire sem megyünk. Elengedtük hát és vártuk, hogy hazamenjen. De nem ment. Jött utánunk, mégpedig az úttest közepén. Okos kutyus.

Nincs rajtam pelus, most mi legyen?

A túra a bálna farkára jól sikerült. Minden gyerek pancsolt a vízben, Dávid pedig örömmel ette a homokot és itt hozzá a sós vizet. A dagály közeledtével a bálnafarok közepe víz alá került és száraz lábbal már nem is jutottunk vissza a partra. Nem mintha ez bárkit is zavart volna. Mi ez ahhoz képest, hogy még itthon is fejenként 1 kg homokot szedtünk ki a bugyinkból? Külön vicces volt, hogy ugyan a víz szép lassan emelkedett csak, mögöttünk egy német anyuka mégis olyan hangon sikoltozott a kelleténél lassabban készülődő gyerekével, mintha most akarna rádőlni a szilvafa.

Amíg innen elsétáltunk a nemzeti park kijáratáig (igen, volt pofánk ott kimenni), addig a lányok teleszedtek egy kisebb nejlonzacskót mindenféle tengeri herkentyűvel, amit aztán legnagyobb bánatukra a kapuban elkoboztak tőlük. Az a szabály, hogy semmit sem lehet kivinni.

A tegnapi pálmafa apály idején

Az Uvita folyó torkolata

Ekkorra már elmúlt dél, úgyhogy egy útmenti étteremfélében ettünk néhány tál casado-t (helyi vegyestál hússal, rizzsel, babbal, salátával). A gyerekek pillanatok alatt olyan mennyiséget tömtek magukba, hogy mire észbe kaptam (pontosabban mire Dávid végre abbahagyta az evést), nekem már néhány vacak kis salátán kívül nem is maradt semmi. Mostanában különben mindig éhesek. Annyit esznek, mintha nem is 3 kislányról, hanem 5 kamasz fiúról lenne szó.

Ez volt a kis dzsungelharcosok jutalma 

Ezután egy igen szokatlan üzleti tárgyalás következett. Még reggel a bolt előtt összeismerkedtünk Athonyval, aki egy rasztahajú fiatal fekete fiú. Tony2 amúgy túravezető és szívesen elvisz minket hajótúrára teknősbébiket nézni. Árpi meg is beszélte vele, hogy mi is nagyon szívesen elmegyünk vele, de előtte még találnunk kell egy olcsóbb szállást, lehetőleg közelebb a parthoz, mert csak akkor maradunk holnapnál tovább. Ez természetesen Tonynak nem gond, tud ő szuper házat potom pénzért 2 méterre a parttól. Na persze… Hány éves vagy királyfi? Ebéd után tehát találkoztunk Tonyval, hogy megmutassa az álomházat, ami sajnos időközben elkelt (mily meglepő), de Tonynak ez sem gond, mert tud másikat nem olyan közel a parthoz és nem olyan olcsóért. El is sétáltunk egy teljesen új kinézetű, érdekes formájú élénkzöld csodához, ahol hosszasan alkudoztunk a tulajjal az árról, miközben a lányok a medencében randalíroztak. Nem részletezem a bizarr ártárgyalást, legyen annyi elég, hogy 80$/éjszakáról indultunk és végül 170$-t fizettünk egy egész hétre. Vagy megkötöttük életünk legjobb üzletét, vagy holnapra zárat cserélnek a szobán és mi este szégyenszemre visszakullogunk majd a Big Bamboo-s nénihez. Aki amúgy irtó kedves és sajnálja, hogy elmegyünk, de hát nem mindegy, hogy egy órát kell sétálni a strandig, vagy csak 10 percet.

Ha minden jól megy, holnaptól az emeletei szobában fogunk lakni

Holnap tehát költözünk. Az új helyen sajnos nincs Internet, de remélem a környéken találunk egy éttermet wifi-vel. Ha mégsem, akkor 1 hét múlva jelentkezem.