2013.07.11 Vamos a la playa

Mennyi holmi kell 6 embernek?

Nagyon fárasztó napunk volt, de mind a négy gyerek remekül bírta. Szerintem estére már én voltam messze a legrosszabb állapotban. Ők úgy felpörögtek, hogy az ágyban vihogva csipkedték egymást és nem akartak aludni.

Reggel 4.15-kor keltünk, hogy elérjük az 5.15-ös buszt San Isidroba. Mindenki álmosan kóválygott, csak Dávid volt élénk. Olyannyira, hogy valakinek mindig ott kellett ülnie vele az ágyon, nehogy fejest ugorjon a padlóra. Ez erősen megnehezítette a készülődést, de végül minden cuccunkkal együtt, sikeresen felültünk a buszra és elindultunk lefelé a hegyről.

7.49: a Meki még mindig nem nyitott ki

7 körül megérkeztünk San Isidroba, ahonnan 9-kor ment tovább a buszunk Uvita felé. Már előre elterveztük, hogy ezt a két órát a Mekiben töltjük. Egyrészt mert viszonylag közel van mindkét buszmegállóhoz, másrészt, mert ez azon kevés itteni dolgok egyike, ami otthon is van.  Harmadrészt pedig köztudottan semmi sem tesz jobbat az ember gyomrának egy igazán korai kelés után, mint egy jó kis egészséges McReggeli.

Babos rizs rántottával

A táskáink elcipelése a buszmegállótól a Mekiig (300 m), majdnem kicsinált minket. Pedig a lányok hozták a saját hátizsákjait, sőt Luca még egy nagyobb táskát is. Menet közben folyamatosan az ájulás kerülgetett minket, Árpi pedig félpercenként felsóhajtott, hogy „Én megmondtam, hogy fele ennyi cucc is elég lesz.”

Végre Uvitában

Nagy nehezen odaérünk, a gyerekek ugrálnak örömükben, hogy végre reggeli. Igen ám, de a Meki zárva. Csak 8-kor nyit. Sebaj. Lepakolás, kerti bútor-törölgetés (esős évszak van, ugyebár), sétálgatás, hajfonás, hány-óra-van-mikor-nyit-ki-végre rendszeres ismételgetése, újra sétálgatás. Mire észbe kaptunk egy élelmes család - 8 előtt 2 perccel - elegánsan odasétált az ajtóhoz, majd ajtónyitáskor beözönlött és rendelt. Mi meg csak néztünk bután. De hát ilyen az élet, az erősebb kutya reggelizik először. És ezt a lányoknak is ideje megtanulniuk.

Végül azért mi is megrendelhettük a McReggeliket, többek között babos-rizses tálat, stílusosan rántottával. Ezek itt Costa Ricában tudják mi a jó.

Fagyiszünet

A második busz pontban 9-kor elindult. A lányok a harmadik perctől kezdve folyamatosan azt kérdezgették, hogy mikor érünk már oda. Gyors fejszámolás. 50 km-es út, 1 óránál biztos nem sokkal több. Igen ám, de a busz mintha nem akarna felgyorsulni, Lehet, hogy nincs benne harmadik sebesség? 40 perc buszozás után, még mindig nem voltunk túl a 20. km-en. 70 perc után, amikor nagyjából a felénél járhattunk, a lányok határozottan vádló hangnemre váltottak. „Azt mondtátok egy óra lesz az út!!”. Tévedtünk, 2 óra volt. Kárpótlásul viszont megnézhettük Dominical Beach-et, ahol a busz tett egy tiszteletkört, és megállt minden pálmafánál. Ekkor már az összes lánynak nagyon kellett pisilnie.

Kiderült, Dávid szereti a kisautókat

Uvitában lecuccoltunk a buszról, a lányok elrohantak a bokorba. Az utaskísérő segített Árpinak kiszedni egy zsákot, majd végignézte, ahogy kipakolja az egész csomagtartót. Ez után ismét a táskák cipelése következett. 300 méter után meg kellett állnunk fagyizni. Onnan pedig inkább 2 körben vittük fel a táskákat a hotelig, mert senkinek sem volt kedve újra leizzadni. Árpi megígértette velem, hogy ha megint San José-ban járunk, akkor a holmik felét odaadjuk valakinek megőrzésre. Nem érti, hogy attól még, hogy egy férfi el van 3 pólóval és 2 rövidnadrággal egy hónapig, egy nőnek szüksége van a ruhatárára. Itt pedig 4 nőről beszélünk, ugyebár.  

Ebéd a Big Bamboo-ban

A szállás nagyon jó. A néni kedves és finomakat főz, a szoba tiszta, az ágyak szélesek. Mindenki elégedett.

Ebéd és némi pihenés után aztán elindultunk a partra. A lányok erre várnak, amióta idejöttünk. Felháborító, hogy már 3 hét eltelt a nyári szünetből és ők még csak kétszer fürödtek.

Buki

A part sajnos nincs közel, majdnem 3 km, de úgy gondoltuk egy kis séta nem árt. A házinéni Buki (Vagy Puki? Ebben senki nem volt biztos) nevű kutyusa is velünk jött. Hihetetlen, hogy bárhol vagyunk, hozzánk csapódik egy kutya. Még hihetetlenebb, hogy mindegyik öngyilkos hajlamokkal van megáldva és folyton az autó elé akarja vetni magát, amitől az út egy része megint Luca sikításától volt hangos. Jó hír viszont, hogy Buki is túlélt minket. Léna nagyon aggódott, hogy ha baja esik, újat kell vennünk. Praktikus kislány.

1 óra sétával elértük a partot. Elképesztő hangja van az óceánnak, úgy morajlik, mint egy autópálya. Már 1 km-re is hallani lehetett.  Amikor egy pillanatra úgy tűnt, hogy a dagály miatt nem tudunk fürdeni, a lányok teljesen magukba roskadtak. Ez végül téves riasztásnak bizonyult, a vízbe be lehetett menni, csak a parttól eltávolodni veszélyes. Már majdnem minden rendben volt, amikor én hirtelen átmentem totális balfékbe. Először kivettem Dávidot a hátihordóbol. Kiderült, hogy kakis. Meg az is kiderült, hogy nem hoztam pelenkát. Majd az is, hogy amíg a lábamra ültettem, hogy megnézzem a táskában a pelenkát, addig ő összekakizott mindent, beleértve a saját arcát (ez teljes rejtély, hogyan történt) és az én nadrágomat is. Átadtam Dávidot Árpinak, aki bevitte őt a vízbe, hogy megmosdassa és én is beljebb mentem, hogy eltüntessem a nadrágomról az oda nem illő részleteket. Ez már majdnem sikerült is, amikor egy nagyobb hullám gyakorlatilag az egész nadrágomat kimosta. Meg a fényképezőgép táskáját is. Még szerencse, hogy a gép nem volt benne. A lányok mindeközben vidáman pancsoltak. Dávid végül törölközőbe csavarva töltötte a délután hátralévő részét és azt kell, hogy mondjam, a Decathlon-os törölközők tökéletesen funkcionálnak pelenkaként is.

Az óceán

Nicsak, mi van ott?

Már bőven sötét volt, mire hazaértünk. Egy gyors fürdés és vacsora után, a gyerekek lefeküdtek aludni, mi meg Árpival azóta a teraszon élvezzük a trópusi állatvilág bizonyos túlméretezett egyedeinek kellemes társaságát.

Például egy 15 cm-es szöcske ül a velünk szemben lévő falon. Pont úgy néz ki, mint a cuki magyar rokonai, csak ez éppenséggel gigantikus. Olyan, mint azok a műanyag gyerekjátékok. Dínó, elefánt, óriás szöcske. Árpi viccesen megjegyezte, hogy ha ugrik, elvéti az irányt és véletlenül fejbe talál, az biztosan halálos.

Az előbb pedig egy jókora cserebogár-szerű kitinpáncélos izé keringett hosszan a lámpa körül. Aggódtam, hogy előbb vagy utóbb nekem repül, ezért Árpi - hogy megmentsen - a papucsát ping-pong ütőnek használva, csapkodott a levegőt, hátha eltalálja röptében. 

Szöcske

Ennek eredményeként a dög először a számítógép billentyűzetén landolt, majd a pólómon. Én sikítottam, Árpi fetrengett a röhögéstől, a bogár meg ijedtében úgy kapaszkodott a pizsama felsőmbe, hogy egy pillanatig azt hittem, ma velem alszik ő is. Én valószínűleg egyre jobban sikíthattam, mert egyszercsak megjelent a tulaj lánya, aki, amikor meglátta, hogy miért a nagy kiabálás, szintén elkezdett nevetni. Végül Árpi megszabadított tőle és mostanra a pulzusom is helyreállt, de ennyi izgalom egy napra bőven sok. Megyünk is aludni, de gyorsan.