2013.07.05 Ismét Cloudbridge

Jana és a gyerekek

Kora reggel (8.30-kor) indultunk Janáékhoz, ahonnan az ő ezer éves terepjárójukkal mentünk tovább a rezervátum bejáratáig. Legutóbb végig gyalogoltunk, úgyhogy nem is tűnt fel, milyen rettenetes, meredek és hepehupás az út odáig. Most viszont felváltva sikoltoztam a csomagtartóban utazó gyerekekkel. Én ijedtemben, ők azért mert a fejük minden huplinál koppant az üvegen. Na jó, igazából csak a fiúk nem tudtak kapaszkodni, a lányok fejének nem ártott meg az út.

Indulás

Azért mentünk autóval, hogy nagyobb túrát tudjunk tenni a rezervátumban, de én menet közben többször gondoltam úgy, hogy egy kisebb túrával is kiegyezem, csak szálljunk végre ki a kocsiból. Aztán csak odaértünk valahogy és persze senkinek nem lett semmi baja, a kocsi is egyben volt, én pedig igyekeztem nem arra gondolni, hogy ezen az úton majd még vissza is kell mennünk.

Rám szállnának szépen a lepkék...

Bepakoltuk Dávidot a hátizsákba és elindultunk a nagy kirándulásra. A gyerekek hősiesen meneteltek hegyre föl és… főleg hegyre föl. Útközben láttunk több vízesést, hatalmas fákat és hatalmas hernyókat. A rezervátum túlsó felén lévő utolsó vízeséshez akartunk eljutni, de menet közben kiderült, hogy tulajdonképpen senki sem tudja, hogy hová is tartunk valójában. Kezdetben – gondolom a turisták által sűrűbben látogatott részen – még több térkép is mutatta az útvonalat, de ezek egy ponton elfogytak, mi meg csak mentünk, mentünk, a gyerekek egyre jobban elfáradtak, mi meg egyre jobban elbizonytalanodtunk, hogy jó helyen vagyunk-e egyáltalán. Amikor aztán

Uzsonna az esőháznál

felértünk egy napos rétre, aminek a közepén kis esőház állt, megálltunk és elővettük az uzsonnánkat. Úgy döntöttünk ennél tovább nem megyünk.

A kígyó

Hogy tovább vigyem a történet horror vonalát, a fiúk egy kígyót találtak a házikó mennyezetén. Árpi azonnal berohant, hogy levideózza, a gyerekek az ajtóból figyeltek és örvendeztek a szerencséjüknek, én meg szokás szerint pánik-üzemmódba kapcsoltam és a rét közepéről kiabáltam velük.

Bika (bár Hannán kívül mindenki tehénnek nevezte)

A kígyós incidenstől eltekintve a kirándulás jól sikerült. A lányok nagyon megedződtek az utóbbi hetekben, szinte szó nélkül jöttek és többnyire még veszekedni is elfelejtettek. Dávid pedig imád a hátizsákban utazni. Nevetgél, mutogat, és amikor elfárad, jókat alszik. Hanna és Léna annyira belejöttek a túrázásba, hogy a végén még külön is elmentek Árpival, hogy megnézhessék a 23. vízesést, amibe a lányok beszámolója szerint Árpi majdnem belesett kamerástól. Az érintett persze tagad.

Még egy vízesés

Amint hazaértünk, folytatódott a dínó-őrület. Az állatkák már belakták az összes ablakpárkányt és a birodalmuk egyre terjeszkedik. A lányok ma egy nagy tojástartót aprítottak fel, hogy dínó-kellékeket fabrikáljanak belőle. Hanna még játszószőnyeget is rajzolt az övének. Valószínűleg komoly pszichológiai tanulmányt lehetne készíteni a témában. Például milyen következtetést vonna le egy szakember abból a tényből, hogy amíg kirándulni voltunk, Luca dínója végig TV-t nézett, Hannáé aludt, Lénáé pedig evett?

Ha esne, ide elbújhatnánk

Jól elfáradtunk mindannyian. Itthon már csak vacsoráztunk és felváltva próbáltuk Dávidot ébren tartani. Mindig azt reméljük, hogy ettől majd jobban alszik éjszaka. Eddig hiába.

Vacsi közben történt:

Luca: Dávidnak régen olyan jó babaszaga volt.

Én: Miért, már nincs babaszaga?

Luca: Nem, most már kajaszaga van.

Már majdnem visszaértünk

Végezetül Luca mai vicce:

2 rendőr bemegy az étterembe.

- Kérek egy shake-et– mondja az egyik

Mire a másik:

-  Én meg egy astalt

Dzsungel