2013.07.04 Los Angeles

Kirándulunk

Az Internet őrjítően lassú (mobilnet). Túl sok idő megy el a képek feltöltésével. Sajnos úgy tűnik, hogy a környéken sehol sem jobb a helyzet. Múltkor Janánál is próbáltuk, de ugyanilyen használhatatlan volt. Minden nap elhatározom, hogy nem fogok sokat tökölni a gép előtt és a végén mindig itt ülök este 10-ig. Na, majd ma!

Nagyobb a virág, mint Hannus feje

Eredetileg egy hétre foglaltuk ezt a szállást, ami ma járt le. Mivel semmi kedvünk nem volt összepakolni, inkább maradunk. Egy hetet még biztosan, aztán talán lemegyünk az óceánhoz.

Gyönyörű, felhőtlen napra ébredtünk, az összes hegycsúcs látszott a házunktól. Tökéletes idő egy kis kiránduláshoz. Úgy döntöttünk meglátogatjuk Los Angeles-t (itt Losz Anhelesz-nek ejtik), egy közeli falucskát, ahová még a vasárnapi ünnepségen kaptunk meghívást.

Egy német családhoz mentünk, akik egy hihetetlen házban laknak. Az épület közvetlenül a folyó mellet áll, a terasz szinte a víz fölé lóg. Ettől mondjuk a teraszon olyan hangzavar van, hogy egymást alig értettük, de kétségtelenül fantasztikus a kilátás. Lulu gyorsan összebarátkozott a háziak 10 éves kislányával, úgyhogy neki nagyon tetszett minden (annyira, hogy szerinte ide kellene költöznünk).

Ez a szegény denevér jól megijedt Lénától

A látogatás után még elsétáltunk a falu végéig. Egy kb 2 km-es hegymenetet kell elképzelni, mindkét oldalon 10-10 házzal. Errefelé senkinek sem kell attól tartania, hogy a szomszéd meghallja a horkolását. Mire felértünk az út végéig, a lányok rettenetesen elfáradtak a sétától (én meg attól, hogy nem tudnak megegyezni abban, hogy ki foghatja a kezemet), úgyhogy gyorsan hazaindultunk.  Gyönyörű helyeken jártunk és még csak meg sem áztunk – viszont láttunk egy igazi denevért – úgyhogy összességében remek túra volt.   

Náluk jártunk ma

Kilátás a teraszról

Breadfruit

Mire visszaértünk, tragikus látvány fogadott minket. A kutyus – aki tegnap éjjel a kirakott szemetes zacskónkat tépte darabokra – most a ház előtt társasozó és pihenő dínókat támadta meg. Elsőre úgy tűnt, hogy alapos munkát végzett, a dínók mind odavesztek. Hannus elkezdett zokogni és azt ismételgette, hogy „Szegény kicsi dínóm, szegény kicsi dínóm.” Hiába mondtam, hogy csinálunk újat, vigasztalhatatlan volt. Végül kiderült, hogy a kutya csak a fészkeket ette meg, maguk a dinoszauruszok sértetlenül pihennek a lábtörlőn. Ettől mindenki megnyugodott és azonnal fészeképítő üzemmódba kapcsolt. Azóta is nejlonzacskókat, papírdarabokat, banánhéjakat és egyéb kacatokat gyűjtenek, hogy házakat szerkesszenek belőlük. Ha tudom, hogy ezzel ilyen jól le lehet őket kötni, lehet, hogy már korábban áthívnom a kutyát egy kis fészekrombolásra.  

Léna amúgy többször elmondta, hogy „Hülye kutya. Jó, nem mondom, hogy hülye, de ezt azért kikérem magamnak!”

Restaurante Roca Dura

Úgy elfáradtunk és megéheztünk a nagy kirándulásban, hogy semmi kedvünk nem volt már nekiállni vacsorát főzni. Elmentünk hát a szomszédos Bar Rest Roca Dura-ba (Hard Rock Café, sí?) . Jó kis hely, minden fából van és az étterem hátsó részéből gyönyörű kilátás nyílik a völgyre. A lányok a padokon tornáztak (ettől mindenki megőrült), Dávid pedig kiskutyát játszott a földön. Négykézláb mászkált és megpróbálta elkapni a tulaj vörös macskáját. Igazán finomat ettünk, pedig nem is volt etetőszékük.

Holnap újra elmegyünk a Cloudbridge rezervátumba, ezúttal Janáékkal. Árpi már előre örül, mert ő vezetheti a terepjárót.