2013.08.29 Granada - Délutáni jövés-menés

Itt ebédeltünk

A nagy hajókázásban megéhezve, első dolgunk egy étterem felkutatása volt. Nem bizonyult nehéz feladatnak, a sétálóutcán ugyanis más se nagyon van, mint étterem.  Meg persze kávézó. Most már rutinosan olyan helyet választottunk, ahol tartanak babaszéket, így néhány összeveszéstől eltekintve (ki játszhat egyszerre a műanyag szamárral, a babakocsival és Dáviddal is, illetve egy embernek hány vizespalackból szabad szimultán innia ahhoz, hogy ez ne még ne minősüljön a többiekkel szembeni igazságtalanságnak) az ebéd kellemesen zajlott. Mindig kellemes, amikor mindkét kezembe evőeszközt foghatok és senki sem köpi az ölembe a brokkolit. Kicsit ugyan elszámoltuk magunkat és túl sok ételt rendeltünk, de mivel nem siettünk sehová, szépen kivártuk, amíg minden elfogy, majd fizettünk és kigurultunk az étteremből.

A csirke tényleg jobb

Ebéd után a lányok fagyit követeltek (mindig fagyit követelnek), úgyhogy besétáltunk a szomszédos kávézóba, ahol gyönyörű, színes fagylaltokat árultak, nagyjából annyiért, mint a kedvenc helyünkön Atenasban (Costa Rica). Egyértelműen turistáknak fenntartott hely, mert amúgy – amennyire láttuk - Nicaraguában minden nagyjából fele annyiba kerül, mint Costa Ricában. Helyi viszonylatban tehát drágán vásároltunk, de hát mit vár az ember a sétálóutcában és különben is, egyszer élünk, úgyhogy ide nekünk azt a csoki-vaníliát, de azonnal. Na jó, nem azonnal, mert a lányok szeretnek hosszan válogatni. Amikor valamelyiküknek végre sikerül fagyit kérnie, a többiek izgatottan várják a kóstolót, hátha ez majd segít a saját döntésük meghozatalában. 

TV is volt a fagyizóban

Egy rendes fagyi vásárlás simán eltart 15 percig és akkor Árpi meg én még nem is kértünk semmit. Így volt ez most is. Az 5. percnél észrevettem, hogy egy 5 éves forma helyi kislány álldogál mellettünk, a fagyikat bámulva. Még gondoltam is, hogy milyen cuki, biztos szeretne egyet, akár vehetnénk is neki. Közben a lányok válogattak tovább. Már éppen megkaptuk mindenkiét, amikor egy kicsit nagyobb fiú (közben többen lettek) megrángatta a nadrágomat, majd a fagylaltra mutatott. Neki is kell. Szuper. 

Jézus él

Nem túlzás egy picit a saját három mellé még négy adagot venni a helyi ifjúságnak? Ekkor kezdett világossá válni, hogy ezek a gyerekek bizony nagyban játszanak. Feltehetőleg több fagyit esznek egy nap, mint mi összesen. És tényleg. Később láttuk is, ahogy az egyik nagyobbacska lány az utánunk érkező amerikai családtól kikuncsorgott egy hatalmas adag csokoládésat. Ügyes. Erre meg fogom tanítani a lányaimat. Mennyi sok pénzt spórolhatnánk, ha nem én venném nekik a fagyit, hanem a gazdag amerikaiak a Roca Verdéből. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?

Dávid most már elmondhatja magáról,
hogy Nicaraguában is álldogált

Ezután - a kissé sokkoló élmény után - a busztársasághoz mentünk, hogy megvegyük másnapra a visszafelé szóló jegyeket. Megérkezéskor még nem voltunk biztosak abban, hogy pontosan meddig maradunk, de a rémes éjszaka és az egész napos izzadás után úgy gondoltuk, kár tovább húznunk az időt, a péntek tökéletesen alkalmas a hazaútra. Igen ám, de az irodában nem működött az Internet és így jegyet sem adtak. Árpi unszolására, a helységben ücsörgő egyetlen alkalmazott, felhívta Managuát (a fővárost), hogy megtudakolja van-e egyáltalán hely a másnapi buszra. Meg is tudta azon nyomban, hogy nincs. Minden jegy elkelt. Ajjaj. Akkor mégiscsak maradnunk kell még egy éjszakát. Hány napot lehet vajon alvás nélkül kibírni? 3-4? Miközben ezen merengtem, az ember nagylelkűen megkönyörült rajtunk és elárulta, hogy párszáz méterrel odébb két másik busztársaságnak is van irodája, próbálkozhatunk azoknál. Éljen, van remény! Rohanjunk azonnal, nehogy minden jegyet elkapkodjanak!  

Rendszám

Útban a másik busztársasághoz, Lénácska megcsúszott egy meredek, vizes betonfelületen és hatalmasat esett. Tetőtől talpig koszos lett és a könyöke is lehorzsolódott. Úgy sírt szegényke, hogy a járókelők megálltak megbámulni őt. Az egyik bámészkodó néni aztán elvitt minket a pár házzal odébb üzemelő autómosóba, hogy ott csutakoljuk le a kis sárgolyót. A mosóban dolgozó fiatal fiúk lelkesen hozták a vödröt és a szappanos vizet, én pedig kimostam Léna ruháit, amíg Árpi a slaggal locsolta a lábát, karját. Lénácska még szipogott egy darabig, de amikor kiderült, hogy mindenki őt irigyli, amiért vizes ruhában folytathatja a kánikulai sétát, egy kicsit megnyugodott.

Sztráda utca

Megtaláltuk az egyik, majd a másik irodát is. Ezeknél egyáltalán nem okozott problémát az Internet hiánya, ugyanis számítógép sem volt. A helyfoglalás a következőképpen zajlott: az ügyintéző elkérte az útleveleket, kézzel beírt valamit egy jegyzetfüzetbe, telefonon felhívta a központot, bediktálta a neveket, majd szintén kézzel írt mindenkinek egy névre szóló buszjegyet. Welcome to the 21^th century! Cserébe viszont – természetesen - nem lehetett kártyával fizetni. Az első helyen még ragaszkodtunk azon elképzelésünkhöz, hogy márpedig nem itt költjük el a szállásra szánt maradék helyi pénzünket, de aztán a másodiknál – más választásunk nem lévén - alább adtunk az igényekből és utolsó filléreinkből megvettük a jegyeket.  

Szép cipő, igaz? A nővéremé.

Emiatt persze gond volt a szálláson, mert ugyan elfogadták a 100$-ost, de visszaadni nem tudtak belőle. A vége az lett, hogy Árpi egy gyönyörű hajrát követően, zárás előtt fél perccel rontott be a bankba, ahol – csodák csodája - gond nélkül felváltották a bankjegyet. Most már semmi sem állhatott a boldog hazatérés útjába. Kivéve talán azt, hogy menet közben (töltő hiányában) lemerült a telefonom is és nem tudtunk beállítani ébresztőt. Az egyetlen rendelkezésünkre álló időmérő eszköz a fényképezőgép magyar idő szerint járó, belső órája volt. Ezt úgy kell használni, hogy az ember készít egy fotót bármiről (paca az asztalon, saját kislábujj, földön mászkáló hangya), a fényképezőgép kijelzőjén megtekinti a művet, majd a kép adatai között megkeresi és leolvassa az időbélyeget, végül pedig levon belőle 8 órát, hogy megkapja a helyi időt. Jól működik a módszer, mindenkinek szeretettel ajánlom. Ébresztő funkciót egyelőre nem sikerült hekkelnünk a masinára, de mivel úgysem tudtunk aludni a hőségtől, nem okozott gondot reggel 6-kor magunktól ébredni.

Nicaragua-tó