2013.08.30 Granada - A hazaút

Ezúttal TransNica

Korai kelés, néhány útközben vásárolt zsemleféle és banán, némi várakozás a busztársaság irodájába és már indultunk is vissza Costa Ricába. Dávid szokás szerint azonnal megkezdte a nyüglődést, de nagy örömömre hamar elfáradt és mély álomba zuhant. Még szép, a buszon végre volt légkondi. Úgy tűnik szegény babán is nyomot hagyott az a két átvirrasztott éjszaka.

Fél óra után bekapcsolták a TV-t. A izgalom a tetőfokára hágott. Anyu, lehet, hogy megnézhetjük a Titanic végét? Ööööö… Nem valószínű, ugyanis másik busszal megyünk. De lehet, hogy nekik is megvan, nem? Ja, de. Az lehet.

A határon

Sajnos azonban, még ha meg is volt, ezúttal úgy döntöttek más lesz műsoron. Először gyermekkorom (helyenként Apu gyermekkorának) világslágereit élvezhettük, majd belecsaptak a fiúk a lecsóba. Megkezdődött Bruce Willis ámokfutása a méltán elfeledett (általam sosem ismert) „Last Man Standing” című western-kaland-harcos-még-csak-nem-is-szerelmes szuperprodukcióban. Hallani nem sokat lehetett belőle, de ez valójában növelte a film élvezeti értékét. Csak részlegesen követtem az eseményeket, de így is tökéletesen össze tudom foglalni történetet egyetlen mondatban: Bruce barátunk - a pisztolyos hős - 2 óra leforgása alatt halomra lövi az egész hollywoodi sztárvilágot, hogy aztán a végén, egyedüli túlélőként, véresen, porosan elballagjon a naplementébe. Hát ezért kár volt ennyi képkockát ellőni. Szerintem. Az meg, hogy egyáltalán nem kiskorúaknak való… hát így jártunk. De lehetett volna rosszabb is! Sokkal rosszabb. Német útitársunk elmesélte, hogy idefelé horrort adtak. Véres zombikat. Az igen! Ez még hiányzott volna a lányok lelki fejlődéséhez. Nem baj, majd itthon pótoljuk. Szerencsére a második film már tökéletesen szalonképes volt, gyerekekkel, kutyákkal, medencébe pisilő apukákkal, úgyhogy a lányok azonnal mindent megbocsátottak a balga busziutaskísérőnek (légiutaskísérő után szabadon).

Várakozás közben

A határra érve - az útlevél ellenőrzésnél - egyórás sor fogadott minket. Fél óra ebből tűző napon. Belül már sikítottam, amikor egyszer csak odalépett hozzánk egy határőr és előre tessékelt. Nem a két szép szememért. Még csak nem is a velem lévő rengeteg gyerek miatt. Csak és kizárólag Dávidnak köszönhettük a szerencsénket. Egy baba – pláne egy szőke, kékszemű baba – errefelé minden szívet meglágyít. Kivéve azét a pecsételésre szakosodott illetőét, akinek a vízumot kellett volna az útlevelünkbe belevarázsolnia. Ő ugyanis makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy Costa Rica majdani garantált elhagyását igazoló repjegy vagy buszjegy hiányában itt bizony nem lesz ma vízum. Hiába sorakozott előtte az összes kislány könnyes szemmel, hiába nézett Dávid is bánatosan, hiába ígértem, hogy egész biztosan elmegyünk majd, tényleg kár aggódni, ő bizony nem engedett. Vegyünk buszjegyet, mondta. 

A kis útlevél-ellenőr

Ott árulják őket az út túloldalán. Kinéztünk az ablakon és megláttuk a három apró, 1*1 méteres bódét, az előző nap megismert buszos cégek logóival. Mind itt sorakozott és 25$/fős áron szabad-felhasználású San José – Managua jegyeket árult. Micsoda üzlet! Gyakorlatilag minden erre járóval vetetnek egy buszjegyet, mindegy, hogy kell-e neki vagy sem. Nekünk kelleni fog, bár volt olyan elképzelés is, hogy legközelebb Panamába látogatunk, de ha Nicaragua, hát legyen Nicaragua. Akkor majd már ügyesebben választunk szállást és nem lesz semmi gond.

Miután megvettük a jegyet, a morcos ember egy csapásra megenyhült és bepecsételte az útlevelünkbe a vízumot, ami újabb 90 nap costa ricai tartózkodást engedélyez. Remek. Megvan, amiért jöttünk, most már tényleg mehetünk haza.

Este 6-kor, fáradtan, de boldogan értünk vissza Atenasba. A boltban vásároltunk tejberizs-hozzávalókat, megfőztük, megettük, beestünk az ágyba.

Éljen a tejberizs!

Olyan jó újra „itthon”. Kellemes az idő, van szappan a fürdőszobában, etetőszék, babaágy, fullextrás kényelem. És tényleg igaz, hogy ez itt „El mejor clima del mundo”. Ha kedvem tartja, este még egy pulóvert is felvehetek.