2013.08.08 Jaj, úgy élvezem én a starndot...

Négykézláb a medencében

Luca elkezdett spanyolul tanulni az otthonról hozott tankönyvemből. Elolvassa az olvasmányokat, majd kiírja és megtanulja a szavakat. Mint a nagyok. Azzal a különbséggel, hogy ő meg is tudja jegyezni azokat. Nem úgy, mint én, aki 3-szor tanulom meg, hogy aztán még mindig ne emlékezzek egyre se.  Hanna édesen asszisztált neki, amikor kellett kikérdezte a tanultakat. Lulu elképesztő sebességgel halad. Meglátjuk meddig tart majd a lelkesedése, de ha 2 hét múlva jobban beszél, mint én, akkor morcos leszek.

Reggel az iskolában kezdtünk. 300 m-re van a lakásunktól, szép nagy és zajos. Amikor megérkeztünk épp szünet volt és a gyerekek olyan sebességgel rohantak körbe-körbe a folyosón, mintha 4×400m-es váltóra edzenének. Mi az angoltanárral beszéltünk (ő tudott még a legjobban angolul), ő pedig beszélt az igazgatóval és mivel nem zavartak el minket azonnal, mondhatjuk, hogy egyelőre minden a tervek szerint halad. A lányok rettentő izgatottak lettek az egyenruha láttán és azonnali mentek volna a boltba vásárolni egy-egy szettet. Ha majd megvesszük, egy hétig tuti abban alszanak mindhárman.

Elkészülni, vigyázz, rajt!

Miután itt végeztünk, sétálgattunk egy kicsit és megtaláltuk a város másik strandját. Felszerelést nem hoztunk (sőt még a belépőjegyre is kölcsön kellett kérnem Hannától), de meleg volt és a lányok mindenképpen maradni akartak, úgyhogy Árpi hazaszaladt a fürdőruhákért. 

Az egész strandon rajtunk kívül csak 4 – feltehetőleg az iskolából lógó – kamasz fürdőzött. Két fiú és két lány. Idétlenül viselkedtek, vihogtak és feltűnősködtek, ahogy azt kell. Találgattuk, hogy melyik fiú, melyik lánynak teszi a szépet, de be kellett látnunk, hogy öregek vagyunk már ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a történéseket. A lányok figyelmét viszont teljesen lekötötte a dolog, Hanna és Léna még a trambulinra is felmásztak, csak hogy jobban lássák a jelenetet. Lehet, hogy túl sokat voltunk mostanában állatkertben és szólni kéne a gyerekeknek, hogy ami nincs ketrecben, azt ne bámulják?

Vizifutóverseny

Mindenki nagyon élvezte a pancsolást. A lányok labdáztak és kergetőztek, Dávid pedig megállíthatatlanul négykézlábazott földön-vizen-levegőben. Minden érdekelte és majdnem mindent meg is kóstolt.

Amikor már a szórakoztató műsort szolgáltató ifjak elmentek és az esőfelhők is erősen gyülekezni kezdtek, hazaindultunk. Már a lépcsőn jöttünk felfelé, amikor úgy elkezdett ömleni, mintha dézsából öntenék. Huhh, ezt most épp, hogy csak megúsztuk!

Este – amíg mi megsütöttük eddig pályafutásunk legtökéletesebb kenyerét – Hanna és Léna meztelen Batmant játszottak. Pucéron, vállukon egy-egy nagy strandkendővel rohangáltak a lakásban és közben olyan csatazajt csaptak, hogy egymás szavát sem hallottuk. 

A vízbe tilos ételt vinni.
És mi a helyzet a medence száraz végével?

Amikor kopogtak az ajtón, biztos voltam benne, hogy a szomszédok jöttek rendet tenni. De nem. Egy férfi érkezett a családjával, mert napközben látta/hallotta/ki tudja, hogy mi kiadó házat nézünk a környéken és ő ajánlani szeretett volna egyet innen alig 20 perc autókázásra. Hiába mondtuk, hogy nincs kocsink, ő csak győzködött minket tovább. Mert higgyük el, az egy sokkal szebb környék, több a fa és még olcsóbb is. Mi mindent szorgalmasan elhittünk, annak ellenére, hogy gyorsan kiderült, a bérleti díj majd kétszer annyi, mint itt. Ezen kicsit ő is meglepődött, de nem hagyta magát kizökkenteni és elmondta még kétszer, mennyire jó lenne nekünk ott. Továbbra is kedvesen bólogattunk, telefonszámot cseréltünk és elbúcsúztunk egymástól. A lányok még ekkor sem voltak hajlandóak felöltözni, pedig délelőtt a strandon világosan értésünkre adták, hogy errefelé még egy ilyen korú gyereknek sem illik nyilvánosan meztelenkednie. Jól bemutatkoztak a hangos, nudista magyarok.

Már te is nagyobb vagy nálam?

Ma végre sikerült kivívnom a lányok elismerését. Különösen Léna esetében nagy szó ez. Bár azt mondhatnám, hogy azért büszkék rám, mert jótékonysági rendezvényt szervezek árva gyerekek megsegítésére, esetleg mert végre lefutottam a marathont. De nem. Azért büszkék rám, mert sikerült 40.000 pontot elértem a telefonomon található kockapakolós játékon és ezzel feljutottam a 8. szintre. A 8.-ra! El tudjátok ezt képzelni? Az ugyanis már a 7. szint után van. Pedig Léna és Luca is ügyesen játszanak, de én az elmúlt héten olyan hihetetlen fejlődésen mentem keresztül, hogy ezt már ők sem hagyhattak szó nélkül. Odaültek mellém, figyelték, ahogy nyomkodom a gombokat és hangosan ámuldoztak. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmivel kell egy gyereknek imponálni.  Hát normális vagyok én, hogy annyi időt töltöttem szülinapi torták elkészítésével?