2013.08.06 Volcán Poás – La Paz Waterfall Gardens

A világ legnagyobb aktív krátere és legsavasabb tava

Útra készen

Végre elmentünk a vulkánhoz! Sőt, nem csak a vulkánt néztük meg, hanem egy gyönyörű állatkertet is a közelében. 
Nagyon szépen köszönjük a Bimbó úti családnak a szuper szüli-névnapi ajándékot! 
Mindenki remekül szórakozott, a lányok pedig felvették a kolibri-etetést a Top 3 costa ricai élmény közé. A rendőrségi sztori még mindig ott van az élen, úgy tűnik azt nehéz lesz felülmúlni. 

Reggeli kávé

Rettentő korai kelés és némi reggeli után beültünk az autóba és magabiztosan elindultunk a Poás irányába. A második kanyarnál eltévedtünk, de aztán gyorsan ráéreztünk a dologra és a későbbiekben már nagyon ügyesen követtük a „Parque Nacional Volcán Poás” táblákat. Szinte csont nélkül oda is találtunk a vulkánhoz. Egy csöppet zavaró volt ugyan, hogy a táblákon feltüntetett kilométer–értékek (mármint, hogy milyen messze van még a hely) mintha teljesen random módon generálódtak volna, de aztán – hála a sokévnyi matektanulásnak – észrevettem, hogy szép lassan a sorozat bizony tart a 0-hoz.

In any case go back to the Visitor Center!

8-kor nyitott a vulkán és mi nem sokkal kezdés után meg is érkeztünk. Útközben egyszer felforrt a hűtővíz, de Árpi megoldotta. Hiába, az ember nem hamar felejti el a régi szép Dacias időket, amikor a Balatonig 3-szor kellett újratölteni a tartályt.

Ott voltunk

A hegyen kifejezetten hideg volt. Nekünk ez (természetesen) nem okozott gondot, mert én jó szokásom szerint – mindig túlöltöztetem a gyerekeket – hoztam nadrágot, harisnyát, zoknit, gumicsizmát, 2 pulcsit, sapkát, sálat, kesztyűt… Na jó, azt azért nem, de csak mert otthon maradt Magyarországon. Volt viszont rengeteg amerikai turista, akinek senki nem szólt, hogy 2600 m-en bizony nem elég a vietnámi papucs. Ők láthatóan sokkal kevésbé élvezték a vulkán látványát, mint mi.

Most én állok középre, az előző fotón te voltál!

Botos Lagoon

A Poás az 1,6 km-es átmérőjével a világ legnagyobb aktív krátere. Ennek megfelelően gőzölgött és füstölgött rendesen. Van ezen kívül egy nem aktív krátere is, amiben most egy szép kis tó található. Megnéztünk mindet, lefotóztunk mindent (100-szor), megcsináltuk az egyórás gyalogtúrát a tó környékén, majd visszaültünk a kocsiba, és irány az állatkert!

Egyél madárka, egyél

Mindenki ódákat zengett a La Paz Waterfall Gardens-ről. Azt mondták, ha a Zoo Ave tetszett nekünk (fujj, micsoda igénytelen népek lehetünk), akkor ezt aztán pláne imádni fogjuk. És tényleg. Gyönyörű hely, fantasztikus, egzotikus állatok, hatalmas vízesések. A legeslegeslegjobb az volt, amikor a szabadon repkedő kolibriket (többen voltak, mint a szúnyogok egy kora nyári éjszakán) kicsi, végén virágformájú, nektárral töltött, műanyag pipettából etethették a lányok.  Ott álltak, már fájt a kezük, de nem akarták abbahagyni. Luca 3 teljes kémcsőnyi cukros vizet tömött a madárkákba. Lénának valamivel rosszabbul ment a biznisz. Egy picit pityergett is, mert nála csak 1.5 adag fogyott.

A tukánom

Egy kis puszika a cica orrára

A másik legeslegeslegjobb dolog a tukánok etetése volt. Nekem ők voltak a kedvenceim. Gyönyörű állatok. Olyan tökéletesek, mintha plüssből lenne mindegyik. Rászálltak a vállunkra és kivették a lányok kezéből a banándarabokat. A tukánoknál találkoztunk először az idióta amerikai családdal is. Viszonylag nagydarab anyuka, vékonyka (vélhetőleg costa ricai) apuka, 1 db 8 év körül kislány és 1db 5 éves kisfiú. Ezen kívül 3 db fényképezőgép: egy nagy apunak, egy-egy kisebb pedig a két elkényeztetett gyereknek. Apuka többnyire komoly képpel sétálgatott és fotózott, anyuka pedig igen enervált ábrázattal pesztrálta gyermekeit. 

Egy ilyet vitt haza az a kedves gyermek

Én már akkor kezdtem megharagudni rájuk, amikor lefényképezték a kölkeiket, majd ahelyett, hogy elálltak volna az útból, hogy – az amúgy elég szűkös helyen - mi is fotózhassuk Hannát, akinek már ott ült a karján a madár, ők inkább valami lényegtelen zöld levél megörökítésén dolgoztak, mert a kislány így óhajtotta. Mi meg közben lemaradtunk a madár-attrakcióról. Ezután a pillangóknál kellett végigasszisztálnunk, ahogy a kisfiú minden egyes lepkét egyesével felemel a szárnyánál fogva, anyuka pedig rezzenéstelen arccal bámulja. Persze meg kellene értenünk, hisz biztosan nehéz az élete (ez az arcára volt írva), nem várhatjuk el, hogy a büdös kölök fegyelmezésével fárassza magát. 

Dávid: Még egy fotó és
esküszöm a vízbe vetem magam!

A lányok annyira felháborítónak tartották anyuci lepkék jóléte iránt tanúsított nagymértékű ignoranciáját, hogy legalább 20-szor elmondták fennhangon „micsoda idióta”. Tudom, hogy illett volna rendet tennem közöttük, de hát egyet kellett értenem velük és szerencsére úgy tűnt anyuka nem csak mísz, de süket is, mert a szeme sem rebbent. Mindennek a teteje az volt, amikor egy hatalmas, kék lepkét kihoztak a lepkeházból, mert a kisfiú haza akarta vinni. Én a tukánt szerettem volna magamnak, de sajnos a kijáratnál megállítottak, mert kilógott a csőre a pólóm alól. Sebaj, van helyette 1000 fényképünk a madarakról.

Ebédnél még láttuk őket, de ekkor már jobban lekötötte figyelmünket a svédasztal. Nagyon finom volt az étel, mi meg nagyon éhesek, úgyhogy Lucának sikerült annyit szednie a tányérjára, hogy – noha egy idő után megkönyörültem rajta – hasfájással távozott az étteremből.

A békaházban több érdekes dolgot is megtudtunk. Először is az állatkerti bácsi (nálunk kicsit fiatalabb) elmesélte, hogy egyetem alatt kapott egy ösztöndíjat Magyarországra, de a szülei túl veszélyesnek ítélték kis hazánkat és nem engedték el. Kénytelen volt Svájcban és Hollandiában tanulni.

Nem mérges béka

A másik érdekesség, hogy az állatkertben élő mérgező békák tulajdonképpen már nem is mérgezőek. A természetben ugyanis valami spéci hangyát esznek, ettől lesznek veszélyesek. Az állatkertben viszont muslicákon tartják őket és hangya hiányában gyakorlatilag közönséges békákká válnak. Ha megcsókoljuk, akkor meg királyfi lesz belőlük.

Ajjaj, kicsit sok lett...

Zárásig maradtunk a parkban és az orchideákig el sem jutottunk. Na, majd legközelebb. Hazafelé találtunk egy sokkal izgalmasabb utat Grecián át. Egy darabig nagyon kellemesen kacskaringózott, még örültünk is, hogy milyen jó választás volt, amikor is nagyjából 5 km-el Atenas előtt hirtelen horrorisztikusba váltott. Maga az aszfalt rendben volt, de az biztos, hogy az építőmérnöki karon röhögő görcsöt kaptak volna a professzorok, ha valaki a szerpentin-tervezési házinál egy ilyen makettet ad be. 

Kolibri etetés (másnap pedig heveny izomláz)

Olyan meredek volt, hogy felfelé nem lehetett belátni a kanyarokat. Pont mintha a felettünk lakó erkélyére próbálnánk bekukkantani. Lefelé egyszerűen csak attól rettegtem, hogy nem fogunk tudni megállni, bár Árpi szerint minden félelmem teljesen alaptalan volt. 4 kerék meghajtás nélkül viszont biztosan nem mentünk volna semmire, pedig ezen az útvonalon még buszjárat is van. Hihetetlen. Nem fogok Costa Ricában autót vezetni, az már biztos.  A jó hír viszont, hogy a Defenderünk a falon is felmegy. Pedig – ahogy Hannus fogalmazott – olyan régi, mint Árpi (1973-as).  

Mindenkinek jutott madár bőven

Mindenki halálosan elfáradt a kirándulástól, úgyhogy most egy hétig aktív láblógatás a program.

Még szebb tukán Katácskának