2013.08.22 Vizes vendégség

Luca ma vendégségbe volt hivatalos egy osztálytársnőjéhez. A kislány már napokkal ezelőtt írt egy kis üzenetet Lulu füzetébe - ami ugyan nem volt tökéletesen világos - de úgy tűnt azt kérdezi, átmehet-e Luca hozzájuk. 

Hamm

Én írtam, hogy persze, mire ő megint írt valamit, én válaszoltam… így levelezgettünk egy darabig. Kicsit zavaros volt az egész, mert a kislány helyesírása nem tökéletes és a Google fordító nem mindig tudta értelmezni a szöveget, de úgy gondoltuk, mára szól a meghívás. Amikor délben odaértünk a sulihoz, a kislány már ott toporgott Lulu mellett és mondogatta, hogy „mi casa, mi casa”. Én habogtam valamit arról, hogy akkor most elkísérem őket, Luca pedig majd ottmarad, kislány helyeselt, úgy tűnt minden sínen van.  Elindultunk. Néhányszáz méter után elkezdett ömleni az eső. ÖMLENI. Na, még ez hiányzott! Nem tudjuk hová megyünk, megkérdezni sem tudjuk (pontosabban megkérdezni tudjuk, a választ megérteni nem tudjuk), nincs esőkabátunk, váltóruhánk, telefonunk, pénzünk taxira (minden Árpinál maradt), a hátamon egy nyűgős 1 éves, Lulu az ünneplőruhájában és térdig gázolunk az esővízben. Ez aztán jól kezdődik! Szerencsére a fiatal nő - aki a kislányért jött az iskolába - sokkal rutinosabb volt nálunk, mert egy szemvillanás alatt előhúzott egy esernyőt, ami alá beterelte a gyerekeket, majd egy esőkabátot, amit pedig Dávid fejére terített. Már csak én áztam bőrig, de ez olyan nagyon nem is zavart.

Egy darabig még küzdöttünk az elemekkel, aztán beültünk egy taxiba és azzal mentünk tovább. Ekkor már mindenki csuromvizes volt, Lulunak a füzetei is eláztak a táskában.

Hanna, a lecke és a Google fordító

3 perc kocsikázás után megérkeztünk, kiszálltunk, hanyatt estünk. Nem szó szerint, csak gondolatban. A ház döbbenetes volt. Azon házak egyike, amiket az út mentén sokszor nézegettünk, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer belülről is megcsodálhatom valamelyiket. Pici, zsúfolt, hihetetlenül lepukkant. Az udvaron hatalmas pocsolya és rengeteg eldobált lim-lom. Belül beton padló, bádogtető (szigetelés nélkül, szőrén), az ablakokban üveg csak elvétve, a szobában rengeteg, mindenféle korosztályba tartozó nő és gyerek.

Az eredeti terv az volt, hogy elkísérem Lucát - hogy lássam hová kell majd érte menni - aztán megyek haza segíteni Árpinak az ebédfőzésben. Már magamban azt is kitaláltam, hogyan fogom megkérdezni spanyolul, hogy hányra jöjjek a gyermekért, de az időjárási viszonyoknak köszönhetően erre sosem került sor. Pedig milyen szép kis mondat lett volna.

A család nagyon kedvesen fogadott minket. Lucának és Dávidnak azonnal adtak száraz ruhát, és engem is át akartak öltöztetni, de én jól voltam vizesben.

Zeneszó

Mivel hazamenni nem tudtunk, Dáviddal leültünk a kanapéra és néztük, ahogy a lányok kipakolják az összes tancuccukat, a két idősebb testvér pedig (akikhez, mint kiderült az összes kisgyerek tartozik) fellapozza Luca egy-egy füzetét és szó nélkül elkezd írni. Luca néz rám nagy boci szemekkel. Most mi történik? Mittomén, de legalább megkérdezni sem tudom. Kicsit vártunk, figyeltük, ahogy jegyzetelnek, majd szép lassan leesett a tantusz. Ők most bizony a régebbi tananyagokat másolják át Lulunak. 2013. május 23-tól kezdődően. Hűha, az jó sok oldal! Itt ülünk estig, holnap estig. Amikor a döbbenettől végre szóhoz jutottam, megpróbáltam lebeszélni őket. Mondtam, hogy ha szükséges Luca maga is meg tudja csinálni. Azt már mégsem mondhattam, hogy tulajdonképpen tök fölösleges, mert megérteni úgysem fogja. Erre az egyik nővér átadta Lucának, amin dolgozott, de a másik írt tovább szorgalmasan. Őt nem lehetett ilyen egyszerűen meggyőzni.

Drága pici öcsi

1 teljesen órán át írtak. Én eközben anyukával beszélgettem az esőről (mucha agua), arról, hogy a belvárosban lakunk (en el centro) és, hogy Luca nem tud spanyolul (simán lehet, hogy azt hitte magamról beszélek). Itt nagyjából ki is merült a szókincsem, de szerencsére az eső alábbhagyott, a nagytesó pedig rájött, hogy akár le is fénymásolhatnánk a füzeteket. Micsoda megkönnyebbülés, mégsem kell itt aludnunk. Örömünkben összepakoltuk a holminkat, meghívtuk a kislányt jövő hétre vendégségbe, elköszöntünk és hazaindultunk. Útközben újból elkezdett szakadni az eső. Még szerencse, hogy most már volt egy kölcsön-esernyőnk. 

Túl vagyunk tehát az első komolyabb kultúrsokkon. Legalábbis én, Lucát nem nagyon rázta meg a dolog. Annak viszont örülök, hogy van egy barátnője. Helyes kislány és láthatóan szívesen barátkozik Lucussal. Persze, ha az elfogulatlan nagyszülőket kérdezzük, akkor ebben az égvilágon semmi meglepő nincs. Ki ne akarna barátkozni egy ilyen cuki gyerekkel?

A mai bab nem sikerült

Lulunak egy udvarlója is lett az iskolában. A barátnője hívta fel a figyelmét a dologra. Egész pontosan azt mondta, hogy „Thomas le gusta usted” (Ön tetszik Thomasnak). Úrilányok között már csak így szokás, magázódva. Valójában az a helyzet, hogy Costa Ricában mindenki magáz mindenkit. Dávidot is magázzák az utcán. Árpival is magázódva beszélünk, amikor azzal szórakoztatjuk magunkat, hogy spanyol szavakat rakunk egymás után, beszédet imitálva. Mármint a beszédet nem imitáljuk, csak magát a spanyol nyelvet. Irtó vicces. Főleg angol és magyar nyelvtannal kombinálva.

Hannus ma rettentő büszkén jött haza az iskolából. Valamiből 100%-os eredményt ért el. Nem tudjuk, mire kapta az „Excelente” minősítést, de azt gyanítjuk, hogy a tegnap készített félig rajzolt, félig ragasztgatott színes kis házikóra. Mindegy, bármi is volt az, nagyon ügyes a kicsike.

Lénáék napja pedig sminkeléssel telt. Amikor hazafelé jövet részletesen elmesélte, mit csináltak az oviban, a rúzsoknak komoly szerep jutott. Valószínűleg vennem kell neki egyet, ha nem akarom, hogy nagyon kilógjon a sorból. Végül is már elmúlt 6 éves, mi az, hogy nincs egy rendes sminkkészlete?