2013.08.13 Iskolai beiratkozás

SIkerült, meg van a chips-es zacskó!

Mozgalmas napunk volt. Először is jártunk az iskolában. Vártunk egy órát az angoltanárnőre, de nem jött. Itt feltehetőleg teljesen normális dolog 20-30 percig váratni valakit, úgyhogy eleinte nem is idegeskedtünk. Kedélyesen lógattuk a lábunkat az iroda előtti padon. A lányok néha összevesztek, olyankor szét kellett őket ültetni, Dávid pedig lelkiismeretesen takarította a folyosó padlóját. Egyedül a szünet volt izgalmas, amikor a diákok őrült rohangálásba fogtak és Lulunak ölbe kellett vennie a babát, nehogy elsodorja egy arra száguldó negyedikes. Hogy ne unatkozzunk annyira, egy kislány el is törte a kezét a nagy vadulásban.

Gyönyörű iskolások
Már csak a cipő és a zokni hiányzik

50 perc várakozás után kezdett elfogyni a türelmünk. Ami sok az sok, ennyire még mi sem érünk rá.  Már épp indultunk volna haza, amikor végszóra előkerült a tanárnő. Kiderült, hogy az általam emailben elküldött, a lányok bizonyítványáról készült fotón látható magyar szöveget próbálta a Google segítségével spanyolra fordítani. Good luck with that! Luca bizonyítványa nem bonyolult (matek 5-ös, magyar 5-ös, minden 5-ös), de Hanna értékelése 4 teljes oldalnyi kisbetűs rizsa. Ezek után még szerencse, hogy csak 1 órát kellett várakoznunk. A jó hír viszont, hogy hétfőn kezdhetik a lányok az iskolát. Léna előkészítőbe megy, Hanna elsőbe, Luca harmadikba. Mindenki annyira izgatott lett, hogy azonnal el kellett szaladnunk egyenruhákat vásárolni. Nagyon édesek az új szerelésben, cuki kisiskolások mindhárman.

Látod Dávid, milyen csinosak vagyunk?

Iskola után kirándulni mentünk a hegyre. Mindenképpen mászkálást terveztünk, de a korareggeli incidens után minél tovább kellett távol lennünk otthonról. Hajnalban ugyanis elzárták a vizet és erre mi sajnos túl későn jöttünk csak rá. Nem részletezném, legyen annyi elég, hogy a fürdőszobánk nem igazán volt szalonképes állapotban.

Virág a köbön

Abba az irányba indultunk, amerre a kutyasétáltatás alkalmával is, de ezúttal nem kanyarodtunk pár kilométer után vissza a város felé, hanem folytattuk utunkat fel a hegyre. A lányok nagyon bírták a menetelést. Meg a beszédet is. Kész csoda, hogy nem száradt ki a torkuk a sok szellőztetéstől. Vizünk pedig nem volt, ugyebár. Próbáltuk útközben megtölteni az üveget, de kiderült, hogy az egész városban vízmentes nap van. Sebaj, mi étlen-szomjan is akármennyit tudunk szövegelni.  Annyira belejöttünk a sétába, hogy lefelé a lányok nem a rövidebb utat választották, hanem inkább a hosszabb, 9 km-es kört. Mivel Dávid mostanában ismét hajlandó a kenguruban utazni, a nehéz hátizsákot nem kellett cipelnünk, ő pedig kényelmesen tudott a hátamnak dőlve aludni.

Alvás

Hullafáradtan és nagyon szomjasan értük haza, ahol azonnal konstatáltuk (a sarokról éreztük), hogy víz továbbra sincs. Hátraarc, irány a kávézó. Ettünk-ittunk rengeteg casado-t, fagyit, kávét, közben pedig 10 percenként ellenőriztük, működik-e már a WC-ben a csap.  Amikor láttuk, hogy helyreállt a vízellátás, elővigyázatosságból előreküldtük Árpit, tegyen rendet a füriben, majd hazaballagtunk mi is. Szép volt, jó volt, de legközelebb szólhatnának, ha egész napra vízszünetet rendelnek el.  

Kiderült, hogy a titkos állatunk egy gekkó. Esetleg több gekkó. Sose gondoltam volna, hogy egy ilyen pici állat ekkora zajt tud kelteni. Jó, hogy megtudtuk, mert így már nem kell aggódnom, hogy egy félelmetes rémséggel osztjuk meg a lakásunkat.

Úton