2013.08.17 A beszélő papagáj

Léna kutyusa

Tegnap megint elmentünk a piachoz, a szokásos péntek délelőtti kutyasimogatásra. A lányok nagy örömére érkezett egy jó csomó új kölyökkutya, akiket mind meg lehetett dögönyözni. Hannával a kedvencünk, egy duci szálkásszőrű tacsiféle volt, akit felváltva szorongattunk. Lénának is volt saját favoritja. Nagy szeretettel tette-vette, egész addig, amíg egyszer csak valaki orvul örökbe nem fogadta. Micsoda disznóság! Léna teljesen kétségbeesett. Hogy van az, hogy pont az ő kutyáját viszik el? Szegény kiskutya. Mi lesz így vele? Lénácskám majdnem sírt, én meg csak nehezen tudtam megértetni vele, hogy a kutyus tulajdonképpen egy mázlista, akivel ennél jobb dolog nem is történhetett volna. Hannus ezzel szemben láthatóan elégedett volt a dolgok alakulásával, vigasztalta Lénát és hangosan drukkolt, hogy a „mi kutyánkra” is minél előbb mosolyogjon rá a szerencse. Nagy volt aztán a boldogság, amikor délután összefutottunk a városban egy családdal, akik csodás, új pórázra szerelve hozták (ölben) a kis tacsit. Hurrá, a miénknek is lett gazdija!

Ott a tacsi Hannusnál

Megvettük az iskolai cipőket. Nem volt egyszerű, mert a cipőnek muszáj zártnak és feketének lennie. Állandó 30 fokban mi sem logikusabb. Eredetileg azt reméltem, hogy hordhatják majd a jó kis, praktikus túraszandáljaikat, de szó sem lehet róla. A szabály, az szabály. Így hát tegnap megkezdtük a cipők felkutatását. Műbőr volt minden mennyiségben, arról azonban én nem akartam hallani. A lányok ugyan nagyon győzködtek, minden masnis-csatos csodát felpróbáltak, de hiába. Megingathatatlan vagyok. Kivéve, ha fagyiról van szó, mert akkor végül mindig az van, amit ők akarnak.

Kell egy kis pihenés 3 óra vásárlás után

Két napig jártuk a várost és ma végre sikerült találnunk – két külön boltban – egy-egy fekete vászon tornacipőt mindenkinek. Nem akkora siker, mint az egyenruha, de részemről boldog vagyok, hogy feladat letudva és még csak nem is hagytunk ott csillagászati összegeket. Luca amúgy annyira izgatott a sulitól, hogy minden órában kétszer elmondja, „Már csak kettőt kell aludni és megyünk!” Remélem akkor is kitart a lelkesedéses, amikor harmadik napja összesen annyit ért, hogy „gracias” és „por favor”!

Délután találkoztunk egy beszélő papagájjal. Séta közben megláttuk, ahogy a teraszon ücsörög és megálltunk bámulni. Azért bámultuk, mert tetszett a szép, zöld madár, nem tudtuk, hogy egyéb kunsztokra is képes. 

Bárcsak hoztunk volna fürdőruhát

Akkor néztünk nagyot, amikor elkezdett utánozni minket. Tisztára, mintha egy ember beszélne. A lányok minden általuk ismert nyelven köszöntek neki, a madár meg szépen elismételte. Elmenet még az utca végéről is kiabálták egymásnak, hogy „holá” és „good bye”. A leghátborzongatóbb azonban a nevetése volt. Mint a pszichopata sorozatgyilkos valamelyik B kategóriás horrorfilmben. Nem szeretnék sötét sikátorban összefutni vele.

Árpi megörökítette a horrorkacajt:

Elkaplak!

Dávid időnként már kapaszkodás nélkül is egész hosszan állva marad. Nagyon cuki, mert ilyenkor igazából észre sem veszi, hogy mit csinál. Amikor aztán rájön, hogy elfelejtett fogózkodni, gyorsan lehuppan a földre. Már elkezdődtek a találgatások, hogy mikor fog járni. Árpi arra fogad, hogy legkésőbb a szülinapján, de én ennél kevésbé vagyok optimista.  

Árpi romantikus világslágereket játszik a kertben randalírozó macskáknak. Pedig itt gyerekek alszanak. No escenas amorosas, por favor!

Sötétedik