2013.08.23 Léna, a jövő zoológusa

Te vagy az én kiskutyám

Léna ma rövid napot tartott. 9-kor búcsút intett a tanító néninek és kilibbent az iskola kapuján. Igen ám, de hová menjünk ilyen korai órán? Péntek van, megnézhetnénk a kutyákat és a macskákat a piacon. Már rengeteg barátot szereztünk ott (és nem csak négylábúakat), úgyhogy én is szívesen töltöm az időt a kutyás standon. Lénának pedig nem kell kétszer mondani, ha állatot lehet simogatni, akkor a Holdra is elutazik.

Még csak 3 hetes

Én is, én is!

Ma minden eddiginél nagyobb volt a felhozatal szőrös apróságokból. Voltak 3 hetes kiscicák és egy teljes ládányi vadonatúj barna kutyus. Valójában szomorús látni, hogy az elhagyott állatokat segítő alapítvány emberei - többek között Sylvia és a szomszédja Eddie, egy végtelenül kedves amerikai bácsi, aki még sütit is sütött nekünk legutóbb – időt, pénzt, fáradságot nem kímélve dolgoznak a bántalmazott és utcára dobott állatok megmentésén és ugyan akadnak új gazdik, összességében mégis hétről-hétre több a befogadásra váró cica-kutya. 

Saját Facebook oldaluk is van, amin keresztül folyamatosan teszik közzé a frissen szerzett kedvencek fotóit. Itt Léna is gyakran feltűnik, kezében egy-egy kölyökállattal. Igaz, Eddie ma azt mesélte, hogy hétvégén 18 cicát-kutyát visznek San Joséba, ahol egy állatorvos a saját honlapján keresztül adja majd örökbe őket. Reméljük azért jövő hétre is marad valami, mert bármennyire is szeretnénk, ha minden állatka szerető gazdira találna, rossz lenne, ha nem lenne kit ölelgetni a következő piacnapon.

Bírom ezt a kis cirmost

Lénácska ugyanis 2 teljes órán át egy kiskutyával a kezében jött-ment, üldögélt. Közben Árpi hazament Dávidot tisztába tenni, visszajött, bevásárolt a piacon, hazavitte a gyümölcsöket, Dávid elaludt a hátamon, majd felébredt, én minden ismerőssel és a végén már minden ismeretlennel beszélgettem hosszabb-rövidebb ideig, de Léna még mindig nem akart megválni a kutyustól. Néha átadta nekem, hogy hozhasson egy másikat magának, de végül mindig visszatért az eredeti kis foltoshoz. Eddie teljesen el volt ragadtatva, hogy milyen különleges kislányom van. Tény, hogy Luca és Hanna is imádják az állatokat, de nekik általában 10-15 perc elég, utána akár mehetünk is tovább. Lénánál ez nem így megy. Ő egyedül is ott maradna kutyázni. Még 11-kor sem akart jönni, de ekkor már mondtam, hogy irgum-burgum, indulunk a boltba.   

A boltból hazafelé megláttam, hogy az iskolánál ismét nagy a tömeg. Bevillant, hogy ugyan előző nap semmit sem írtak arról, hogy Luca vagy Hanna előbb végeznének a szokásosnál (kérdés persze, mi a szokásos, hisz eddig még nem nagyon volt olyan nap, amikor az órarendben feltüntetett időpontban lett volna vége a tanításnak), de mi van, ha ma is hazaküldik őket 11.30-kor és csak az én lányaimért nem megy senki? 

Szevasztok fiúk, mi is megjöttünk!

Így hát a suli felé kanyarodtunk, és valóban. Lulu és Hanna már messziről integettek a kapuban. Vége volt a tanításnak. Most erre mit mondjak? Domokosnak igaza van. Nem kell csodálkozni, hogy Costa Ricában nem tolonganak a Nobel-díjasok. De én tulajdonképpen kifejezetten örültem a korai befejezésnek, legalább mindenki kényelmesen hazaért ebédre.

Dávid megtanult egyedül állni. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a fogkrém szorongatásába belefeledkezve, elfelejt megkapaszkodni, és hosszú másodpercekig áll a szoba közepén. Egész napos szorgos gyakorlás eredményeként, most már bárhol, bármikor felegyenesedik és kacagva nézi, ahogy mi többiek lelkesen tapsikolunk neki.

Csak erősen kell szorítan a
fogkrémet és akkor nagyon egyszerű