2013.08.03 A tejberizs-katasztrófa

A reggeli projektem remekül sikerült. Már 7-kor felkeltünk és Hannussal ketten beszereztük a kávét, amíg Árpi sütötte a palacsintákat. Egy reggeli palacsinta ígéretével sok mindenre rá lehet venni a lányokat, úgyhogy készülődtek is, mint a kisangyalok. ½ 10-re mindenki vigyázban állt az ajtó előtt. Nagyon elégedett vagyok. Mégsem jöttem ki teljesen a gyakorlatból. Tudok én projektet vezetni, ha akarok.

Úgy olvastuk, hogy Call Girl,
csak otthon derült ki, hogy mégsem.
Kár, úgy sokkal viccesebb lenne.

Mai kirándulásunk célja egy tőlünk nagyjából 2 km-re lévő, kiadó ház megtekintése volt. Pár napja találkoztunk egy amerikai bácsival és jóval fiatalabb helyi feleségével, akik motelt üzemeltetnek és vannak apartmanjeik, ahol még az Internet is működik. Ez nagy vonzerőt jelentett ugyan, de komolyan nem hittük, hogy ilyen messze akarnánk költözni a központtól. Viszont a környéket így is úgy is be akarjuk járni, miért ne nézzük meg a helyet, csak úgy kíváncsiságból? Előző este megnyitottuk a honlapjukat, hogy kiderítsük, pontosan hová is kellene menni. Árpi röhögőgörcsöt kapott, az instrukcióként szolgáló Móricka rajz láttán. A két kattintással beágyazható Google térképek korában tényleg mókásan festett az irka-firka. Pedig akkor még nem tudtuk, hogy nem csak vicces, használhatatlan is. Árpi a biztonság kedvéért ellenőrizte Google Earth-ön is, ahol szépen látszott a motel névvel, fotóval. Szuper, oda fogunk találni.  

Kirándulunk

Reggel tehát útnak indultunk. Mentünk, mentünk, mendegéltünk. Meleg volt, az út forgalmas, a lányok fagyit követeltek. Most nincs fagyi, mindjárt odaérünk, hisz itt vagyunk a kisboltoknál. A honlapon megmondták, hogy a két kis boltnál kell balra fordulni. Árpi szerint legalábbis. Szerintem jobbra. Na, jó, legyen jobbra. Megyünk tovább. Sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk. Elfogynak a házak, jelzés sehol, ez így nem lesz jó. De semmi gond, van telefonszámunk. Árpi felhívja a nénit, néni elmondja, hogy a két kis boltnál balra. Ugye, ugye? Árpi megmondta, hogy balra, csak én mindig mindent jobban tudok. Vissza a boltokhoz, balra be a kisutcába. Lerobbant házak, hatalmas szemét-hegyek. Hú, itt biztos jól mehet a biznisz. Igen ám, de az utcának párszáz méter után vége, motel meg sehol. Jobb is. Ki az a nemnormális, aki itt akarna nyaralni? Ismét vissza a kisboltokhoz. Némi téblábolás, majd Árpi felhívja a bácsit. Micsoda szerencse, hogy van telefonunk. Bácsi beszél vagy 5 percig, majd kiböki, hogy ahol először visszafordultunk, na ott kell tovább menni még vagy 500 métert és balra fordulni, meg még menni, majd megint balra és a zsákutca végén, ahol a tetőfedők dolgoznak, az az ő házuk. Haha, na akkor most melyikünk is a hülye? Amúgy meg mikor találják fel végre az utcaneveket és a házszámozást? Olyan egyszerű lenne a tájékozódás.

Ezen a ponton a lányok komolyan kezdtek besokallni, úgyhogy egy-egy fagyival megvásároltuk a hallgatásukat. Legalább addig csendben voltak, amíg ették.

Taknyos-fagyis gyerek

A túra további része már mindenféle izgalomtól mentesen zajlott. Sikeresen odataláltunk, megnéztük a házat, konstatáltuk, hogy a miénk jobb (még Internet nélkül is), beszélgettünk egy kicsit a bácsival, majd hazabattyogtunk.  

Itthon aztán kiderült, hogy mindkettőnknek igaza volt. A Móricka rajzon ugyanis tényleg jobbra kellett menni a kisboltoknál, viszont a Google Earth-ön teljesen rossz helyre jelölték a motelt.  A lepukkant negyed közepébe, a boltoktól balra. Legközelebb szólnunk kell a bácsinak, hogy legyen szíves rendet tenni a neten.

Már hazafelé

A kirándulás annyira kimerített mindenkit, hogy hazaérkezés után Hanna úgy döntött, pihen egy picikét. Nagyon kész lehetett szegényke, mert ő az, aki 6-kor kel - ha kell, ha nem - és a délutáni pihenésnél makacsul állítja, hogy fényes nappal képtelenség aludni. Hanna tehát bevonult a gyerekszobába, a többiek pedig Dávid-szórakoztatás címszóval a miénkben randalíroztak. Egyszercsak hallom, ahogy Hanna döngő léptekkel átvonul Lucáékhoz és mérges tanítónéni stílusban leteremti őket, amiért zavarják a pihenésben. „Luca, szerinted ilyen zajban lehet aludni? Megmondtam, hogy maradjatok csendben, ti mégis kiabáltok. Aztán pedig mindenki csodálkozik, hogy fáradt vagyok és hisztis.” Mintha magamat hallanám, amikor Hannus reggel ötödször jön be hozzánk, és halkan (nehogy valaki felébredjen) a fülembe súgja: „Anya, adhatok Dávidnak ejtőernyőt, hogy leugorhasson a háztetőről?” Cuki pofa, mert azzal védekezik, hogy ha nem kér engedélyt, akkor utólag leszek mérges. Végül azért csak elaludt. Mostantól nem mondhatja, hogy világosban nem lehet.

Az ifjú Björn Borg

Az nap fénypontja az esti tejberizs volt. Ma vettük hozzá a tejet, úgyhogy fel sem merült bennem, hogy valami baj lehet vele. Feltettem főni a kotyvalékot, majd Hannával és Dáviddal elszaladtunk a sarki boltba mazsoláért, mert abból kifogytunk. Mire hazaértünk, érdekes lábszag terjengett a lakásban. Kicsit olyan volt, mintha egy camembert sajtokkal telezsúfolt raktárba léptem volna. Értetlenkedésemre Árpi felvilágosított, hogy ez bizony a tejberizs. Hát… Úgy emlékszem máskor illatosabb szokott lenni. Azért főztük tovább rendületlenül, hátha elmúlik. De nem múlt. Amikor elkészült megkóstoltuk. Nem is rossz, ehető. A lányok is megkóstolták. Lulu bólogatott, hogy nincs baja, Hanna előzőleg azt hallotta, hogy esetleg keserű lehet, úgyhogy szerinte szörnyen keserű is volt. Pedig tulajdonképpen az ízével nem volt baj, na de ez a szag! Még egy kis kóstolgatás, tejeszacskó szagolgatás, majd Árpi meghozta a kegyetlen ítéletet: kukába vele, nem mérgezhetünk meg ennyi gyereket egyszerre. Biztos? Van biztosításunk és San José sincs olyan messze, hogy ne lehetne 4 hányó gyerekkel odabuszozni kora reggel. De Árpi hajthatatlan volt. A büdös trutyinak mennie kell. Így hát szomorúan lehúztam a WC-n a hatalmas lábos friss, meleg tejberizst. Ez nem az én napom.

Van egy titkos állatunk. Annyira titkos, hogy mi sem tudjuk, hogy néz ki. Viszont minden este halljuk, ahogy a tetőn mászkál és furcsa, kattogó hangokat hallat. Árpi szerint iguána. Néha azt gondolom, hogy jó lenne kideríteni mi az, de aztán elbizonytalanodom. Mi van, ha olyan félelmetes, hogy többé aludni sem fogok tudni a rettegéstől? Mondjuk egy óriási szőrös pók. Jujj.