2013.08.30 Granada - A hazaút

Ezúttal TransNica

Korai kelés, néhány útközben vásárolt zsemleféle és banán, némi várakozás a busztársaság irodájába és már indultunk is vissza Costa Ricába. Dávid szokás szerint azonnal megkezdte a nyüglődést, de nagy örömömre hamar elfáradt és mély álomba zuhant. Még szép, a buszon végre volt légkondi. Úgy tűnik szegény babán is nyomot hagyott az a két átvirrasztott éjszaka.

Fél óra után bekapcsolták a TV-t. A izgalom a tetőfokára hágott. Anyu, lehet, hogy megnézhetjük a Titanic végét? Ööööö… Nem valószínű, ugyanis másik busszal megyünk. De lehet, hogy nekik is megvan, nem? Ja, de. Az lehet.

A határon

Sajnos azonban, még ha meg is volt, ezúttal úgy döntöttek más lesz műsoron. Először gyermekkorom (helyenként Apu gyermekkorának) világslágereit élvezhettük, majd belecsaptak a fiúk a lecsóba. Megkezdődött Bruce Willis ámokfutása a méltán elfeledett (általam sosem ismert) „Last Man Standing” című western-kaland-harcos-még-csak-nem-is-szerelmes szuperprodukcióban. Hallani nem sokat lehetett belőle, de ez valójában növelte a film élvezeti értékét. Csak részlegesen követtem az eseményeket, de így is tökéletesen össze tudom foglalni történetet egyetlen mondatban: Bruce barátunk - a pisztolyos hős - 2 óra leforgása alatt halomra lövi az egész hollywoodi sztárvilágot, hogy aztán a végén, egyedüli túlélőként, véresen, porosan elballagjon a naplementébe. Hát ezért kár volt ennyi képkockát ellőni. Szerintem. Az meg, hogy egyáltalán nem kiskorúaknak való… hát így jártunk. De lehetett volna rosszabb is! Sokkal rosszabb. Német útitársunk elmesélte, hogy idefelé horrort adtak. Véres zombikat. Az igen! Ez még hiányzott volna a lányok lelki fejlődéséhez. Nem baj, majd itthon pótoljuk. Szerencsére a második film már tökéletesen szalonképes volt, gyerekekkel, kutyákkal, medencébe pisilő apukákkal, úgyhogy a lányok azonnal mindent megbocsátottak a balga busziutaskísérőnek (légiutaskísérő után szabadon).

Várakozás közben

A határra érve - az útlevél ellenőrzésnél - egyórás sor fogadott minket. Fél óra ebből tűző napon. Belül már sikítottam, amikor egyszer csak odalépett hozzánk egy határőr és előre tessékelt. Nem a két szép szememért. Még csak nem is a velem lévő rengeteg gyerek miatt. Csak és kizárólag Dávidnak köszönhettük a szerencsénket. Egy baba – pláne egy szőke, kékszemű baba – errefelé minden szívet meglágyít. Kivéve azét a pecsételésre szakosodott illetőét, akinek a vízumot kellett volna az útlevelünkbe belevarázsolnia. Ő ugyanis makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy Costa Rica majdani garantált elhagyását igazoló repjegy vagy buszjegy hiányában itt bizony nem lesz ma vízum. Hiába sorakozott előtte az összes kislány könnyes szemmel, hiába nézett Dávid is bánatosan, hiába ígértem, hogy egész biztosan elmegyünk majd, tényleg kár aggódni, ő bizony nem engedett. Vegyünk buszjegyet, mondta. 

A kis útlevél-ellenőr

Ott árulják őket az út túloldalán. Kinéztünk az ablakon és megláttuk a három apró, 1*1 méteres bódét, az előző nap megismert buszos cégek logóival. Mind itt sorakozott és 25$/fős áron szabad-felhasználású San José – Managua jegyeket árult. Micsoda üzlet! Gyakorlatilag minden erre járóval vetetnek egy buszjegyet, mindegy, hogy kell-e neki vagy sem. Nekünk kelleni fog, bár volt olyan elképzelés is, hogy legközelebb Panamába látogatunk, de ha Nicaragua, hát legyen Nicaragua. Akkor majd már ügyesebben választunk szállást és nem lesz semmi gond.

Miután megvettük a jegyet, a morcos ember egy csapásra megenyhült és bepecsételte az útlevelünkbe a vízumot, ami újabb 90 nap costa ricai tartózkodást engedélyez. Remek. Megvan, amiért jöttünk, most már tényleg mehetünk haza.

Este 6-kor, fáradtan, de boldogan értünk vissza Atenasba. A boltban vásároltunk tejberizs-hozzávalókat, megfőztük, megettük, beestünk az ágyba.

Éljen a tejberizs!

Olyan jó újra „itthon”. Kellemes az idő, van szappan a fürdőszobában, etetőszék, babaágy, fullextrás kényelem. És tényleg igaz, hogy ez itt „El mejor clima del mundo”. Ha kedvem tartja, este még egy pulóvert is felvehetek.

2013.08.29 Granada - Délutáni jövés-menés

Itt ebédeltünk

A nagy hajókázásban megéhezve, első dolgunk egy étterem felkutatása volt. Nem bizonyult nehéz feladatnak, a sétálóutcán ugyanis más se nagyon van, mint étterem.  Meg persze kávézó. Most már rutinosan olyan helyet választottunk, ahol tartanak babaszéket, így néhány összeveszéstől eltekintve (ki játszhat egyszerre a műanyag szamárral, a babakocsival és Dáviddal is, illetve egy embernek hány vizespalackból szabad szimultán innia ahhoz, hogy ez ne még ne minősüljön a többiekkel szembeni igazságtalanságnak) az ebéd kellemesen zajlott. Mindig kellemes, amikor mindkét kezembe evőeszközt foghatok és senki sem köpi az ölembe a brokkolit. Kicsit ugyan elszámoltuk magunkat és túl sok ételt rendeltünk, de mivel nem siettünk sehová, szépen kivártuk, amíg minden elfogy, majd fizettünk és kigurultunk az étteremből.

A csirke tényleg jobb

Ebéd után a lányok fagyit követeltek (mindig fagyit követelnek), úgyhogy besétáltunk a szomszédos kávézóba, ahol gyönyörű, színes fagylaltokat árultak, nagyjából annyiért, mint a kedvenc helyünkön Atenasban (Costa Rica). Egyértelműen turistáknak fenntartott hely, mert amúgy – amennyire láttuk - Nicaraguában minden nagyjából fele annyiba kerül, mint Costa Ricában. Helyi viszonylatban tehát drágán vásároltunk, de hát mit vár az ember a sétálóutcában és különben is, egyszer élünk, úgyhogy ide nekünk azt a csoki-vaníliát, de azonnal. Na jó, nem azonnal, mert a lányok szeretnek hosszan válogatni. Amikor valamelyiküknek végre sikerül fagyit kérnie, a többiek izgatottan várják a kóstolót, hátha ez majd segít a saját döntésük meghozatalában. 

TV is volt a fagyizóban

Egy rendes fagyi vásárlás simán eltart 15 percig és akkor Árpi meg én még nem is kértünk semmit. Így volt ez most is. Az 5. percnél észrevettem, hogy egy 5 éves forma helyi kislány álldogál mellettünk, a fagyikat bámulva. Még gondoltam is, hogy milyen cuki, biztos szeretne egyet, akár vehetnénk is neki. Közben a lányok válogattak tovább. Már éppen megkaptuk mindenkiét, amikor egy kicsit nagyobb fiú (közben többen lettek) megrángatta a nadrágomat, majd a fagylaltra mutatott. Neki is kell. Szuper. 

Jézus él

Nem túlzás egy picit a saját három mellé még négy adagot venni a helyi ifjúságnak? Ekkor kezdett világossá válni, hogy ezek a gyerekek bizony nagyban játszanak. Feltehetőleg több fagyit esznek egy nap, mint mi összesen. És tényleg. Később láttuk is, ahogy az egyik nagyobbacska lány az utánunk érkező amerikai családtól kikuncsorgott egy hatalmas adag csokoládésat. Ügyes. Erre meg fogom tanítani a lányaimat. Mennyi sok pénzt spórolhatnánk, ha nem én venném nekik a fagyit, hanem a gazdag amerikaiak a Roca Verdéből. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?

Dávid most már elmondhatja magáról,
hogy Nicaraguában is álldogált

Ezután - a kissé sokkoló élmény után - a busztársasághoz mentünk, hogy megvegyük másnapra a visszafelé szóló jegyeket. Megérkezéskor még nem voltunk biztosak abban, hogy pontosan meddig maradunk, de a rémes éjszaka és az egész napos izzadás után úgy gondoltuk, kár tovább húznunk az időt, a péntek tökéletesen alkalmas a hazaútra. Igen ám, de az irodában nem működött az Internet és így jegyet sem adtak. Árpi unszolására, a helységben ücsörgő egyetlen alkalmazott, felhívta Managuát (a fővárost), hogy megtudakolja van-e egyáltalán hely a másnapi buszra. Meg is tudta azon nyomban, hogy nincs. Minden jegy elkelt. Ajjaj. Akkor mégiscsak maradnunk kell még egy éjszakát. Hány napot lehet vajon alvás nélkül kibírni? 3-4? Miközben ezen merengtem, az ember nagylelkűen megkönyörült rajtunk és elárulta, hogy párszáz méterrel odébb két másik busztársaságnak is van irodája, próbálkozhatunk azoknál. Éljen, van remény! Rohanjunk azonnal, nehogy minden jegyet elkapkodjanak!  

Rendszám

Útban a másik busztársasághoz, Lénácska megcsúszott egy meredek, vizes betonfelületen és hatalmasat esett. Tetőtől talpig koszos lett és a könyöke is lehorzsolódott. Úgy sírt szegényke, hogy a járókelők megálltak megbámulni őt. Az egyik bámészkodó néni aztán elvitt minket a pár házzal odébb üzemelő autómosóba, hogy ott csutakoljuk le a kis sárgolyót. A mosóban dolgozó fiatal fiúk lelkesen hozták a vödröt és a szappanos vizet, én pedig kimostam Léna ruháit, amíg Árpi a slaggal locsolta a lábát, karját. Lénácska még szipogott egy darabig, de amikor kiderült, hogy mindenki őt irigyli, amiért vizes ruhában folytathatja a kánikulai sétát, egy kicsit megnyugodott.

Sztráda utca

Megtaláltuk az egyik, majd a másik irodát is. Ezeknél egyáltalán nem okozott problémát az Internet hiánya, ugyanis számítógép sem volt. A helyfoglalás a következőképpen zajlott: az ügyintéző elkérte az útleveleket, kézzel beírt valamit egy jegyzetfüzetbe, telefonon felhívta a központot, bediktálta a neveket, majd szintén kézzel írt mindenkinek egy névre szóló buszjegyet. Welcome to the 21^th century! Cserébe viszont – természetesen - nem lehetett kártyával fizetni. Az első helyen még ragaszkodtunk azon elképzelésünkhöz, hogy márpedig nem itt költjük el a szállásra szánt maradék helyi pénzünket, de aztán a másodiknál – más választásunk nem lévén - alább adtunk az igényekből és utolsó filléreinkből megvettük a jegyeket.  

Szép cipő, igaz? A nővéremé.

Emiatt persze gond volt a szálláson, mert ugyan elfogadták a 100$-ost, de visszaadni nem tudtak belőle. A vége az lett, hogy Árpi egy gyönyörű hajrát követően, zárás előtt fél perccel rontott be a bankba, ahol – csodák csodája - gond nélkül felváltották a bankjegyet. Most már semmi sem állhatott a boldog hazatérés útjába. Kivéve talán azt, hogy menet közben (töltő hiányában) lemerült a telefonom is és nem tudtunk beállítani ébresztőt. Az egyetlen rendelkezésünkre álló időmérő eszköz a fényképezőgép magyar idő szerint járó, belső órája volt. Ezt úgy kell használni, hogy az ember készít egy fotót bármiről (paca az asztalon, saját kislábujj, földön mászkáló hangya), a fényképezőgép kijelzőjén megtekinti a művet, majd a kép adatai között megkeresi és leolvassa az időbélyeget, végül pedig levon belőle 8 órát, hogy megkapja a helyi időt. Jól működik a módszer, mindenkinek szeretettel ajánlom. Ébresztő funkciót egyelőre nem sikerült hekkelnünk a masinára, de mivel úgysem tudtunk aludni a hőségtől, nem okozott gondot reggel 6-kor magunktól ébredni.

Nicaragua-tó

2013.08.29 Granada - Las Isletas

Volcán Mombacho

Éjszaka nem sokat aludtunk a meleg miatt, de így legalább jól hallottuk a ventillátor zúgását. Mert az bizony zúgott, mint a fene. Hajnalra egy picit azért lehűlt a levegő, de addig kibírhatatlan volt a hőség. Meg is beszéltük, hogy legközelebb – kerül, amibe kerül - csakis légkondis helyre megyünk. Amióta Costa Ricában vagyunk, ez sosem volt szempont. Még az óceánnál is túléltünk egy hetet 2 ventillátorral, de Granada úgy tűnik, meghaladja a képességeinket.  

Madárka reggelizik

Ennek megfelelően reggel kicsit gyűrötten ébredt mindenki.  Legfőképpen én. Ilyenkor pedig senki se szóljon hozzám. Egy szót se. És pláne ne akarja megmondani, hogy mit csináljak (anya add ide, anya tedd oda, anya állj fél lábon). Ezt persze teljesen felesleges 3 örökké csipogó kislánytól megkövetelni. Nem is tudom mit képzeltem, amikor összeszorított fogakkal és villámló tekintettel vártam, hogy végre csönd legyen. Nem lett.

Hajókázunk

Némi morgás után aztán jobbnak láttuk reggeli és kávé után nézni. A kávé talán majd segít rajtam. 7-kor meglepő módon szinte minden hely zárva volt még. A reggelire szakosodottak is. Valószínűleg Európában ez nem lenne annyira furcsa, hisz ráér az ember 8-kor is enni. Na, de egy olyan városban, ahol 11-kor már akkora a hőség, hogy a mindenkinek vissza kell vonulnia az árnyékos hintaágyába egy kis sziesztára, ott logikus lenne korán kezdeni a napot. Végül a francia pékségben sikerült vásárolnunk finom croissant-ot és erősen felejthető tejes kávét (vizes kávé, színezékként némi tejjel). A célját azért elérte, újra önmagam lettem. Főleg miután hazafelé egy hotel éttermében egy valódi Caffé Latte-t is megittunk. Nem bíztuk a véletlenre. Még a végén túl korán múlik el a koffein hatása, és én hipp-hopp visszaváltozom morcos boszorkává. Ennyi gyerekkel ezt mégsem reszkírozhattuk meg.

A kapitány szedte nekünk

Reggeli után túrára indultunk. Hajótúrára. Árpi úgy érezte jóvá kell tennünk a múltkori hajókázós ballépést és újra nekifutni, hátha ezúttal sikerül is jól éreznünk magunkat a pénzünkért. A hely tökéletesen megfelelt eme tervünk megvalósításához, ugyanis a Nicaragua-tó – aminek a partján Granada fekszik - a világ 19. legnagyobb tava. A közepén még vulkán is van. Itt aztán hetekig lehet csónakázni, ha az ember elég elszánt.

Dávid csak mérsékelten élvezte a kirándulást

Közvetlenül a város határában található egy félsziget, ami körül 365 kisebb-nagyobb sziget helyezkedik el. Ahogy ezt többen is büszkén elmondták, az év minden napjára jut egy. Szökőévben azért bajban lehetnek, de erről bölcsen hallgattak.  

A szigetek és a vulkánok a környék legnagyobb látványosságai és a városban minden sarkon be akarják szervezni az embert egy ilyen vagy olyan túrára. Úgy tűnt, mintha Granadában mindenki ebből élne. Mi a szigettúrára (Las Isletas) fizettünk be. Némi aggodalom azért volt bennünk, de úgy okoskodtunk, hogy ahol ezt ennyi ember csinálja, ott nem engedhetik meg maguknak, hogy átverjék a szegény balek turistát.

A túraszervező reggel 8-ra jött értünk taxival, hogy elfuvarozzon a partra, ahol már várt minket a hajóskapitány. Eddig jó. Főleg mert úgy tűnt ezek tényleg ismerik egymást és a hajó alján sem úszkáltak döglött halacskák. A lányok meg is jegyezték, hogy szuper, ezúttal nincs büdös. Beszálltunk a helyes kis 12 személyes, fedett motorcsónakba és nekivágtunk az útnak.

Kilátás

A szigetek jelentős része lakott. Romos halászkunyhótól kezdve, 18. századi erődön, hotelon és éttermen át, a hiperpuccos, jachtos, medencés, kacsalábon forgó palotáig minden van itt. A kapitány az összes nagyobb villáról elmesélte, hogy ki lakja és az illetőnek miből van a sok pénze (kávé, sör, drog… na jó, drogot nem mondott, de kellett ott lenni olyannak is). Voltak eladó szigetek is. Állítólag 250-300 ezer $-ért bármikor vehetünk egyet magunknak. Remek vétel. Főleg, ha a jachtot is odaadják hozzá. Most majd bajban leszünk, hogy hová költözzünk, ha tényleg megnyerjük a lottóötöst.

Puccos sziget

Azonban mégsem ezek voltak a legérdekesebb szigetek. A legjobb ugyanis lakatlan. Emberek által legalábbis. 4 irtó vicces majom él rajta, akiket a szomszédos szigeten lakó állatorvos vitt oda valamiért (a pontos okot a jelenlegi spanyoltudásunkkal lehetetlenség lett volna kideríteni) és ők azóta a pici szigetükről (kb 15x20m) szórakoztatják a turistákat. 

Kedvencünk a maki

Látszott rajtuk, hogy tudják a dolgukat, mert amint közeledtünk, kirohantak (csimpaszkodtak, ugráltak) a part menti fákra és onnan néztek minket. Hihetetlen édesek voltak a hosszú kezeikkel, lábaikkal, ahogy úgy sétálgattak a fákon, mintha emberek lennének, csak közben néha a farkukkal is kapaszkodtak egy picit (itt most becsszó semmi malacságra nem gondoltam).  Amikor pedig a bácsi átkormányozta a csónakot a sziget másik oldalára - hogy jobbak legyenek a fények a fotózáshoz - a makik azonnal jöttek utánunk. A kapitány unszolására (nagyon nem kellett persze unszolni senkit) a lányok kekszeket dobáltak nekik, amit azok ügyesen kihalásztak a vízből. Amit a majmok nem értek el, azt egy élelmes madár szedett össze, ami pedig neki sem kellett, azt a halak ették meg hatalmas uszonycsapkodás közepette. Tiszta állatkert. A lányok szerint már ezért megérte eljönni Nicaraguáig.

Egy jó nagy tó a háttérben
(Léna foga az OREO-tól fekete,
egyelőre nem kell fogorvoshoz rohanni)

Nagyjából két óra hajókázás után visszaértünk a szárazföldre, ahol már várt minket a taxi. Ennek ugyan nem örültünk, mert sétálni szerettünk volna, de sajnos nem lehetett a sofőrt lebeszélni arról, hogy - 50 Córdobáért (kb. 500 Ft) - visszavigyen minket a városba. Később az is kiderült, miért: a túraszervező embernek volt ott dolga. Mindegy, ezen az apróságon már nem akartunk kiakadni, hisz a kirándulás igazán jól sikerült. Vettünk inkább két kókuszdiót és kókusztejet iszogatva néztük még egy kicsit a hatalmas tavat. 

Léna nem szereti

2013.08.28 Granada - Az utazás

A buszunk

3.30   Ébresztő

3.45   Tripla kávé, gyerekeknek is ébresztő

4.30   Busz indulás Atenasból San Joséba

4.45   Dávid megkezdi a kapálózást

5.05   Andi megkezdi az aggódást, le fogjuk késni a buszt

5.20   Andi már nagyon aggódik, most már biztosan lekéssük a buszt

5.35   Érkezés San Joséba, rohanás a másik pályaudvarra

5.45   Pályaudvar simán megvan
Még csak el sem késtünk (hihetetlen). Andi megnyugszik (egy kicsit).
A WC-ben, a papír-hiány feletti kesergéssel töltött plusz idő miatt azért majdnem sikerült lekésnünk, de szerencsére megvártak.

 

Már majdnem Nicaragua (útlevélellenőrzés előtt)

6.00   Busz indulás Nicaraguába

6.10   Kezdődik a szendvicsek elfogyasztása (avokádókrémes fújj, sajtkrémes jöhet)

6.50   Dávid kicsit kapálózik, majd elalszik. Mindenki megkönnyebbül.

7.10   Mikor érünk már oda?

7.40   Mikor érünk már oda?

7.50   Filmvetítés 
Még nem a Titanic, de a lányok ezzel kapcsolatban is fel tudtak tenni 83 különböző kérdést

 

Csomagellenőrzés

9.50   Film vége

9.55   Mikor érünk már oda?

Rolex egy tizesért? Igazi ám!

10.00 A TV-ben nézhetetlen, 20 éves, spanyolul beszélő sitcom, újabb 200 kérdés
Anyu, neked ez a műsor tényleg nem tetszik? De miért? Olyan vicces. Na, jó. Igazad van, mégsem olyan vicces.

10.55 Érkezés a határra

11.00 Buszból kiszállás, sorbaállás, útlevélbe pecsételés
Mindeközben a lányok 3-szor összevesztek és 5-ször fellökték egymást, de itt emiatt a kutya sem izgatja magát

11.20 Buszba visszaszállás
Nahát, ezt egész egyszerűen megúsztuk. Eltekintve a fejenként 14$-tól, amit menet közben legomboltak rólunk.

A vámos
Got Jesus? Oh no, it's Confucius!

11.25 Busz elindul, mindenki kényelmesen elhelyezkedik, irány Granada!

11.30 Busz megáll, újból kiszállás, csomagellenőrzés
Ez nem lehet igaz! Dávid pont elaludt, kint pedig olyan meleg van. Nem lehetne a buszban maradni? Esetleg mehetnénk tovább azonnal?

11.32 Que lindo, que lindo, Dávid felébred és morcos. Árpi is. 

Ezek nem látják, hogy alszik a gyerek?

Itt már kicsit fáradtan, viszont tényleg majdnem Nicaraguában

11.35 Táskák kirámolása a busz melletti nagy asztalra, várakozás
Körben megszámlálhatatlan árus, mind szeretne valamit eladni nekünk. Órát tessék! Nem kell egy csodás függőágy? Helyes síp a gyereknek? Pénz? Bármit váltok bármire. Japán yen, svájci frank, német márka?  

12.00 Dengue-irtás a buszban
A francba, a pulcsikat nem kellett volna az ülésen hagyni!

12.10 Már mindenki táskáját megnézték, csak a miénket nem. 
Lányok izgatottan nyitogatják a cipzárt, hátha belekukkant végre valaki. Vámos oda sem bagóz. Annyira nem, hogy el is megy, mint aki jól végezte dolgát. Ez felháborító! Itt mi kérem arra várunk, hogy ellenőrizzenek minket. Lányok feltartóztatják a vámost és visszairányítják a táskáinkhoz. Ezeket még nem tetszett megnézni. Vámos csak mosolyog és legyint. Le vannak tojva a táskáink. Nem kíváncsi a pelenkákra és a plüssmacikra. Kár. Ha már ennyit vártunk, szívesen megmutatnánk pedig.

Végre Granada

12.15 További várakozás, ezúttal 50 méterrel odébb és nem tudni mire

12.20 OREO kekszek elfogyasztása, Dávid feje szokás szerint fekete

12.45 Útlevelek visszaszolgáltatása, úgy tűnik erre vártunk 
Szerencsére a határőr néni kekszes fejjel is felismerte a kép alapján Dávidot

12.50 Most már tényleg indulás Na végre!!

12.55 Mikor érünk már oda?

12.58 Titanic, tátott szájú TV bambulás

13.10 Dávid kicsit kapálózik, de nem baj. Most már úgyis mindjárt odaérünk.

13.55 Kate Winslet és Leonardo Dicaprio őrülten szerelmesek 
A szép néni miért akarja, hogy ruha nélkül rajzolja le a bácsi?

14.15 Érkezés Granadába 
Akkor most nem fogjuk látni a film végét? Ne máááááááár!

 

Belső kert a szállásunkon

14.35 Érkezés a szállásra, lepakolás

15.10 A legközelebbi étterem felkutatása. 
Azonnal hozzanak valami ennivalót! Mindegy mit, csak gyorsan, mert élet-halál kérdése.

15.15 Várakozás közben Dávid felnyalja a követ, nyakig koszos lesz, majd belenyúl egy rágóba és a szájába veszi 
Áááááááááááááááááááááááááááááááááááá! Ráadásul mindezt éhgyomorra?!

 

Városnézés

15.35 Végre kaja

16.00 Városnéző körút, sok-sok kilométer gyaloglás

19.30 Vissza a szállásra, zuhanyzás, ágybazuhanás, alvás

23.50 Ébredés 
Elviselhetetlenül meleg van! Így nem lehet aludni. Vajon most még át lehetne menni egy légkondis szállodába?

Naplemente

2013.08.28 Granada, Nicaragua

Granada sétálóutca

Itt vagyunk, megérkeztünk! Granada gyönyörű és elképesztően meleg. Az út fárasztó volt, sokkal tovább tartott, mint gondoltuk, viszont Dávid a vártnál nagyságrenddekkel jobban viselte az egészet. Annyira, hogy pálinkára végül nem is volt szükségem. A lányok a buszút egy részében a Titanic című klasszikust nézték, ami remekül lekötötte őket. Ők meg persze engem. (A szép néni ugye megmenekült? Ha beleesnénk a hideg vízbe, jégkocka lenne belőlünk? Hány napig kellett a mentőcsónakban evezniük, mire partot értek?) Szerencsére pont mire elsüllyedt volna a hajó, mi leszálltunk a buszról. A véres jeleneteket tehát megúsztuk.

Nicaragua-karkötők
Nóra, Eszter, nektek is vettünk!

Amennyi eszem van, a laptop töltőjét otthon hagytam. Az átalakító itt van, úgyhogy bármilyen magyar dugóval ellátott kütyüt (vízforraló, epilátor, robotgép) tudok üzemeltetni - ha kell - de a számítógépem holnapra használhatatlan lesz. Így részletes beszámolóval csak a hétvégén fogok tudni szolgálni.

Itt lakunk

Addig is, néhány kép Granadáról.

Iglesia

Szép színes házak

Lovagolunk Öcsivel (a szamáron)

Egy ház falán találtuk

2013.08.25 Dávid, a pad és a pelus

A videón Dávid a parkban sétálgat, kergeti a pelusát. Kis segítséget még igényel a járáshoz, de egy-két hét és futni fog.

Mai viccesek Lénától:

Léna: Konkrét ember vagyok.

Árpi: Az mit jelent?

Léna: Hát azt, hogy rendes ember vagyok.

„Játsszuk azt, hogy gazdag amerikaiak vagyunk a Roca Verdéből!”

Végül pedig a legújabb dal (csak tudnám, honnan szedi ezeket): 

„Nem szeretem, ha az élet rossz és kegyetlen”.

2013.08.24 Garázsvásár

Garázsvásár

Mi is lehetne a legtökéletesebb szombat délelőtti program 4 nő számára, ha nem egy jó kis bevásárlás? Egy garázsvásár pedig maga a Kánaán, hisz ott 500 Colónért fél zsák holmit kapunk. A Facebookon hirdették, mi meg kíváncsiságból elmentünk. 9-kor kezdődött, fél 10-re értük oda, de a lányok útközben már komolyan aggódtak, hogy a késés miatt mindent elkapkodnak előlünk.  Hanna meg is kérdezte, hogy ha az összes áru elfogy, akkor ugye bemennek a házba és keresnek még eladó cuccokat a számunkra? Szerencsére azonban nem kellett visszazavarni a háziakat, hogy nézzenek körül jobban a gardróbban, biztos van ott 1-2 kinőtt pizsamanadrág, mert remek dolgokat vehettünk fél órával nyitás után is.

Ugráló is volt

A lányok elképesztő lendülettel költötték a pénzüket. Folyamatosan ajándékokat vettek egymásnak és nekünk. Oda-vissza rohangáltak az eladó holmik és a kassza között, mert mindig találtak egy újabb kincset. Zuzugörsz, kis pénztárca, nagy pénztárca, vászonzacsi, babaruha… stb. Ragaszkodtak hozzá, hogy Árpival mi is kapjunk meglepetést. Én a helyes pici pénztárcát, Árpi egy karácsonyi mintával díszített edényfogót. A lányok választották és fel sem merült, hogy nekem vegyék. Ciki. Pedig esküszöm, hogy én is tudok főzni. Na, de mit csináljak, ha Árpi jobban tud?

Én egy sört kérek...

Miután minden pénzüket elköltötték és még velem is vetettek egy-egy sütit, hazaindultunk. Útközben beültünk a kínai étterembe. Eddig azt sem tudtuk, hogy van ilyen Atenasban, mert cselesen pizzázónak álcázták, de most hogy rájöttünk a turpisságra, mindenképpen ki akartuk próbálni. Leginkább persze azért, mert már kopogott a szemünk az éhségtől és nem volt kedvünk főzni.

Hahó

Az étel felejthető, bár az adagok rendes kínaihoz méltóan nagyok és laktatók, de összességében annyira azért senki sem volt elragadtatva a helytől. Ami mégis emlékezetessé tette a látogatást, az a szokásos kártyás fizetés körüli bonyodalom. Már amikor beléptünk tudtam, hogy itt nem lesz könnyű kártyával fizeti, még akkor sem, ha ők állítják, hogy lehet. És tényleg. A kevésfogú, alig látó kínai bácsi, aki a kártyaleolvasót kezelte, az összes eddig látott trükköt bevetette (köztük a kedvencemet, amikor a kártyát a chip-mentes felével dugják be a résbe), de csak nem akart sikerülni. Valószínűleg megfelelő számú próbálkozás után letilt a rendszer, mert már máshol is megfigyeltem, hogy hiába van ugyanolyan leolvasó, mint a szomszédban, ahol mindig tudok fizetni, ha az első 2-3 alkalommal fordítva teszik be a kártyát, akkor kezdhetem előszedni a készpénzt. Igen ám, de most nem volt elég készpénzünk. 

Kínai-magyar-spanyol 

10.670 Colón helyett, csak valamivel több, mint 9000 volt a pénztárcában. Kínomban átvettem az irányítást és én magam próbáltam működésre bírni a masinát. Elsőre még ellenőrizte az ember, hogy az összeget megfelelően ütöm-e be, másodikra már ez sem érdekelte. Hanna - a kis praktikus - utólag meg is kérdezte, hogy miért nem csak 2000-et írtam. Minden hiába, a gép folyton hibát jelzett. Menet közben a bácsi javasolta, hogy szaladjak át a bankba és vegyek ki pénzt az ATM-ből, de 1800 Ft-os kézpénzfelvételi díj mellett igen drága ebéd lett volna, így hevesen tiltakoztam. 

Odanézzetek, Dávid áll!

Annyira fel voltam dúlva, hogy még azt is el tudtam mondani spanyolul, hogy ez egy magyar kártya és az automata használata sokba kerül, muszáj itt fizetnem vele. Fogalmam sincs, mennyit értett ebből, én mindenesetre rettentő büszke voltam magamra. De nem segítettek sem a briliáns spanyol mondatok, sem pedig az elmúlt 2 hónapban tökélyre fejlesztett kártyaleolvasó-kezelői ismereteim, fizetni továbbra sem tudtam. Amikor végül beletörődtem, hogy valakinek haza kell szaladnia pénzért, elkezdtem a pénztárcából kipakolni mindent, hogy legalább azt tudjuk, pontosan mennyi hiányzik. 9000 Colón papírpénzben, 100, 200… Bácsi szeme felcsillan, megkönnyebbülten fellélegzik, besöpri a pénzt és int, hogy szevasz. Nahát! Ez ilyen egyszerű? Miért nem ezzel kezdtük? Sőt, lehet, hogy csak 8000-et kellett volna bevallani. Vagy csak 7-et. Mi van, ha Hannának volt igaza és 2000-el is megúszhattuk volna? Na, majd jövő héten megyünk és ezt is kipróbáljuk.

Ezt a szoknyát vettem a vásárban

2013.08.23 Léna, a jövő zoológusa

Te vagy az én kiskutyám

Léna ma rövid napot tartott. 9-kor búcsút intett a tanító néninek és kilibbent az iskola kapuján. Igen ám, de hová menjünk ilyen korai órán? Péntek van, megnézhetnénk a kutyákat és a macskákat a piacon. Már rengeteg barátot szereztünk ott (és nem csak négylábúakat), úgyhogy én is szívesen töltöm az időt a kutyás standon. Lénának pedig nem kell kétszer mondani, ha állatot lehet simogatni, akkor a Holdra is elutazik.

Még csak 3 hetes

Én is, én is!

Ma minden eddiginél nagyobb volt a felhozatal szőrös apróságokból. Voltak 3 hetes kiscicák és egy teljes ládányi vadonatúj barna kutyus. Valójában szomorús látni, hogy az elhagyott állatokat segítő alapítvány emberei - többek között Sylvia és a szomszédja Eddie, egy végtelenül kedves amerikai bácsi, aki még sütit is sütött nekünk legutóbb – időt, pénzt, fáradságot nem kímélve dolgoznak a bántalmazott és utcára dobott állatok megmentésén és ugyan akadnak új gazdik, összességében mégis hétről-hétre több a befogadásra váró cica-kutya. 

Saját Facebook oldaluk is van, amin keresztül folyamatosan teszik közzé a frissen szerzett kedvencek fotóit. Itt Léna is gyakran feltűnik, kezében egy-egy kölyökállattal. Igaz, Eddie ma azt mesélte, hogy hétvégén 18 cicát-kutyát visznek San Joséba, ahol egy állatorvos a saját honlapján keresztül adja majd örökbe őket. Reméljük azért jövő hétre is marad valami, mert bármennyire is szeretnénk, ha minden állatka szerető gazdira találna, rossz lenne, ha nem lenne kit ölelgetni a következő piacnapon.

Bírom ezt a kis cirmost

Lénácska ugyanis 2 teljes órán át egy kiskutyával a kezében jött-ment, üldögélt. Közben Árpi hazament Dávidot tisztába tenni, visszajött, bevásárolt a piacon, hazavitte a gyümölcsöket, Dávid elaludt a hátamon, majd felébredt, én minden ismerőssel és a végén már minden ismeretlennel beszélgettem hosszabb-rövidebb ideig, de Léna még mindig nem akart megválni a kutyustól. Néha átadta nekem, hogy hozhasson egy másikat magának, de végül mindig visszatért az eredeti kis foltoshoz. Eddie teljesen el volt ragadtatva, hogy milyen különleges kislányom van. Tény, hogy Luca és Hanna is imádják az állatokat, de nekik általában 10-15 perc elég, utána akár mehetünk is tovább. Lénánál ez nem így megy. Ő egyedül is ott maradna kutyázni. Még 11-kor sem akart jönni, de ekkor már mondtam, hogy irgum-burgum, indulunk a boltba.   

A boltból hazafelé megláttam, hogy az iskolánál ismét nagy a tömeg. Bevillant, hogy ugyan előző nap semmit sem írtak arról, hogy Luca vagy Hanna előbb végeznének a szokásosnál (kérdés persze, mi a szokásos, hisz eddig még nem nagyon volt olyan nap, amikor az órarendben feltüntetett időpontban lett volna vége a tanításnak), de mi van, ha ma is hazaküldik őket 11.30-kor és csak az én lányaimért nem megy senki? 

Szevasztok fiúk, mi is megjöttünk!

Így hát a suli felé kanyarodtunk, és valóban. Lulu és Hanna már messziről integettek a kapuban. Vége volt a tanításnak. Most erre mit mondjak? Domokosnak igaza van. Nem kell csodálkozni, hogy Costa Ricában nem tolonganak a Nobel-díjasok. De én tulajdonképpen kifejezetten örültem a korai befejezésnek, legalább mindenki kényelmesen hazaért ebédre.

Dávid megtanult egyedül állni. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a fogkrém szorongatásába belefeledkezve, elfelejt megkapaszkodni, és hosszú másodpercekig áll a szoba közepén. Egész napos szorgos gyakorlás eredményeként, most már bárhol, bármikor felegyenesedik és kacagva nézi, ahogy mi többiek lelkesen tapsikolunk neki.

Csak erősen kell szorítan a
fogkrémet és akkor nagyon egyszerű