2013.12.13 Búcsú Atenastól

Atenasi éjszaka

Ma olyan hosszú és fárasztó napunk volt, hogy még elolvasni is fárasztó lesz. Hát még megírni.

Röviden (azoknak akiknek kevés a ráérő ideje, esetleg nem szeretnek sokat várni a csattanóra és a krimit is mindig az utolsó lapon kezdik olvasni): pakolás, pakolás, bíróságon lopott holmi visszaszolgáltatása, még több pakolás, könnyes búcsú kedves szállásadóinktól, Léna ballagása kis ruházati balesettel, éjszakai utazás Uvitába, rettenetes fáradtság.

Jó kis nap ez!

Ugyanez hosszan (ráérő 3-4 gyermekes kismamák számára): 

Az egész nap pakolással telt. Már megint.  Az összes táskát teletömtünk ruhával, meg még vagy 200 nejlonzacskót ennivalóval, konyhai felszereléssel, gyerekek vicik-vacak papirfecnijeivel, kiskutyafülével. Pont, mint egy vándorcirkusz.

Fél 3-kor megszakítottuk a készülődést, mert jelenésünk volt a bíróságon. Vissza kellett szolgáltatnunk a Rogertől orvul ellopott bútorokat. Tegnap óta szerencsére nálunk van Attiláék hatalmas autója, amibe kényelmesen belefér dupla matrac, kempingszék, minden. Ezzel utazunk majd este Uvitába, hogy vigyázzunk a házra, kutyára, macskára, amíg ők Guatemalában vannak.

Ezért a képért elnézést kérünk,
természetesen nagyon szégyelljük magunkat

Árpi be is pakolt szépen és elszállította az egész hóbelevancot a bíróságra, ahol egyesével felhordtuk az összes vádiratban felsorolt tételt a lépcsőn és már előre nevettünk, hogy milyen jó lesz nézni Rogert, ahogy a lefelében egyedül küzd majd a matracokkal. Még pakoltunk, amikor Roger – tőle teljesen szokatlan módon, pontosan a megbeszélt időben – megérkezett. Mi látványosan örültünk, ő morcosan nézett maga elő. Ránk se hederített, úgy tett, mintha ott sem lennénk. Ez 4 folyamatosan izgő-mozgó, hangosan vihogó gyermek esetében komoly erőfeszítésébe kerülhetett, de Roger hősiesen állta a sarat. Egész idő alatt egyetlen egyszer sem mosolyodott el, noha biztos hatalmas volt a kísértés.

Bútorok visszaszolgáltatása

Miután átadtuk a kupacot, leültünk a lépcsőre és néztük, ahogy Rodzsi egy bírósági alkalmazott segítségével összeszámolja a takarókat, párnákat, székeket, majd bevonul az épületbe, és elsírja nekik, hogy a két sosemvolt függöny és x db lábos még hiányzik. A lábosokkal kapcsolatban egy pillanatra zavarba jöttünk, mert emlékeink szerint nem szerepelt a listán, de ő megmutatta a saját papírját és azon bizony ott volt. Semmi gond, Árpi visszaszaladt a kocsihoz és már hozta is mindet.

Utólag megnéztük a saját papírunkat is és valóban nem szerepelnek rajta lábosok. No comment. Persze teljesen mindegy, megtartani úgysem akartunk semmit, csak Rodzsi és természetesen önmagunk szórakoztatására húztuk volna még egy kicsit az időt.

A függönyökkel kapcsolatban pedig Árpi megmondta, hogy nem is voltak, és ha már itt tartunk elő azzal a magyar tolmáccsal, úgyhogy végül a hatóság megelégelte a dolgot és aláíratott Rogerrel egy újabb papírt, miszerint minden vád ejtve, több követeléssel nem állhat elő. Nagy kár, pedig biztos lennének még ötletei. Eltűnt beépített szekrény, házi egér, WC deszka, összérték 3 millió colón.

Nesze!

Szegény kis főbérlőnk ekkor már tényleg nagyon mérges volt. Valószínűleg nem erre számított. Ki tudja persze mire. Talán pénzre. Vagy legalábbis egy alapos fejmosása. Minden esetre, nem arra, hogy ilyen egyszerűen megússzuk. Mi viszont igazán jól mulattunk a 70 dollárunkért. Köszönjük Roger!

Sylvia is eljött nevetni egy jót

Igyekeztem az esemény minden pillanatát megörökíteni, hisz könnyen lehet, hogy ez lesz a végső győztes a Costa Rica Top 10 listán. Arról nem is beszélve, hogy az ember nem minden nap kerül a bíróság (épülete) elé. Ha igazán szadista kedvemben leszek, elküldöm a legjobb fotókat Roger barátomnak is. Had örüljön ő is!

Utólag rájöttünk, hogy a ház kulcsai a zsebemben maradtak. Azokat a nagy dühöngésben elfelejtette visszakérni. Hazafelé odaadtuk az új lakónak. Remélem lesz annyi esze, hogy megtartja magának.

A vidám koradélutáni programot újabb pakolás és takarítás követte. Eleinte ráérősen, majd ahogy fogyott az idő, egyre kapkodósabban. Hivatalosan 6 órakor kezdődött volna Léna ballagása, de úgy gondoltuk nem kell sietni. ¾ 6-ra nagy nehezen elkészültünk, gyorsan elköszöntünk a Lee családtól - akik olyan kedvesen befogadtak minket 10 napra, és akikkel igazán jól összebarátkoztunk ez idő alatt - és rohantunk az iskolába. A gyerekek a délután egy részét a medencében töltötték, így mindegyik vizes és csapzott volt, illetve mivel az utóbbi időben mosni sem tudtunk, kissé koszos is. Léna szerencsére indulás előtt megkérte Faith-t, a legkisebb Lee lányt, hogy csináljon neki bulis frizurát, úgyhogy legalább az ő haja rendben volt.

A Lee család
Jó eredmény, hogy ennyi ember közül, csak 1 vág buta fejet 

Mire odaértünk az iskolába, Léna osztálytársai már mind az előadóterem bejáratában sorakoztak Egyenruhában. Hoppá. Lénácska szája azonnal sírásra görbült, a tanítónéni elnézően mosolygott, Luca és Hanna ideges rohangálásba kezdtek, én pedig hirtelen azt sem tudtam mit tegyek. Árpi egy órán keresztül pakolta be a 10 köbméter holmit az autó csomagtartójába és természetesen az egyenruhát tartalmazó táska a legalján helyezkedett el. Gyakorlatilag képtelenségnek tűnt azt záros határidőn belül onnan előbányászni. Na, de mégis mit tesz ilyenkor egy anya? Nem mondhatom a gyereknek, hogy így jártál kisfiam, mert az ilyen eseteket szokás aztán egy életen át felhánytorgatni és minden jövőbeni kellemetlenséget (bukás, válás, drogprobléma) ennek számlájára írni.

Maradt tehát az egyenruha azonnali felkutatása, kerül, amibe kerül. A kezemben kiabáló Dávidot odahajítottam Árpinak és eszeveszett rohanásba kezdtem, vissza az autóhoz. Ideges kapkodás, a csomagtartó teljes feltúrása, minden korábbi rendszer tökéletes megszüntetése. Időközben megérkezik Luca és Hanna. „Kezdődik, kezdődik, siess már!”. További – lehetőleg még idegesebb – kapkodás, végül stratégiaváltás: csomagok túrása az utastér felől. Nagyjából 10 perc után végre előkerül a keresett táska. Micsoda megkönnyebbülés. Remélem menet közben nem törtem össze a laptopot. Mindegy, a lényeg, hogy megtaláltam, amit kerestem. Laptop nem számít. Luca rohan vissza a kis kék egyenruhával, én pedig levezetésként megpróbálok mindent visszatömködni az autóba. Feladat végrehajtva.

Előkerült az egyenruha

Mire én is visszaértem az iskolához, a gyerekek megkezdték a bevonulást és Léna is sikeresen átöltözött. Nem maradt le semmiről. Kissé félve megkérdezte még, hogy vajon probléma-e, hogy világoskék egyenzokni és fekete ünneplőcipő helyett, mezítláb, lila strandpapucsban vonul, de megnyugtattam, hogy ez egyáltalán nem gond, sőt, kifejezetten egyedivé teszi őt.

Ballag a kicsike

A ballagás nagyon szép volt. A gyerekek cuki rénszarvasos fejpántokkal a fejükön énekeltek. Olyan büszke voltam, mert Léna tudta a szöveget és együtt énekelt a többiekkel. Kicsit sírtam is, annyira megható volt az egész. Végül mindenki egyesével átvehette azt a fényképes oklevelet, ami bizonyítja, hogy az illető sikeresen vette az iskola-előkészítő akadályait, és ezennel első osztályba léphet. Léna is kapott egyet.

8 óra lett, mire újra beültünk a kocsiba. Dávid azonnal elaludt. Kicsivel később Léna is. Luca és Hanna az átmeneti csöndet kihasználva instant szájmenést kaptak és egymást túllicitálva tették fel egyik irreleváns kérdést a másik után. De megértem őket. Ők is túl ritkán jutnak szóhoz, akárcsak én.

11-kor érkeztünk meg Uvitába. Az ajtóban Foltos, a kutyus és Selymes, a macska fogadott minket. Először kicsit gyanakvóan szagolgatták a lányok kezét, de miután kaptak vacsit, rögtön nagy lett a barátság.

Rénszarvasos fejpánt

Most tehát itt vagyunk Uvitában. Véget ért egy fontos korszak. Majdnem 5 hónapot töltöttünk Atenasban. Nagyon szerettem ott lakni, mind nagyon szerettük és most szomorú vagyok. Viszlát Atenas, hiányozni fogsz! Annyira, hogy elképzelhető, hogy januárban visszamegyünk még egy kicsit. Addig is 3 hétig Uvitában leszünk és élvezzük az óceánt, a tukánokat és a saját dolgozószobámat.