2013.12.02 Volt Internet, nincs Internet

Mostantól ezt nézegetem telefonálás közben

Szokványos hétfő reggelnek indult. Nem is gondoltam volna, hogy bármi érdekes történhet, hisz miért is történne? Egy időre különben is elég volt az izgalmakból, itt az ideje pihenni egy kicsit. Egészen reggel 9-ig rendben is ment minden, de ekkor egyszer csak egy telefonbeszélgetés kellős közepén megszűnt az Internet. Ez még önmagában nem szokatlan, de amikor 3 óra és 10 router reset után sem működött, gyanakodni kezdtem. Hogy pontosan mire, azt én magam sem tudom, minden esetre felhívtam a szolgáltatót és megmondtam, hogy most aztán már adják vissza a hálózatomat, mert baj lesz.

A papaya csomagolása

Mindenre számítottam, csak arra nem, amit hallanom kellett. Nincs Internet, mert a tulaj lemondta. A tulajt eddig sem szerettük, de ez kiverte a biztosítékot.  Rögtön tárcsáztam is a számát, hogy egy kicsit elbeszélgessek vele, mert ez aztán már mindennek a teteje. Tudja, hogy mennyire fontos a net, azt is megbeszéltük, hogy december 12-ig mindenképpen szükségem van rá, erre tessék! Szerencséjére azonban nem vette fel, így sajnos csak a rögzítőjével kiabálhattam. Ezután jobb ötletem nem lévén, felhívtam gyors egymásutánban még vagy 3-szor, de semmi. Közben beszéltem kétszer a szolgáltatóval is, ők részvétüket fejezték ki, de segíteni természetesen nem tudnak, mert a visszakapcsolást a tulajdonosnak kell kérvényeznie.

Normál esetben elképzelhetetlen lenne, hogy valakit, akit nem tudok elérni, kettőnél többször hívjak (hisz látja, hogy kerestem, majd jelentkezik, ha ráér). Most azonban – azon túl, hogy remek ötletnek tűnt ilyen módon levezetni a feszültségemet – nem is nagyon láttam más módját, hogy felhívjam drága Rogerünk figyelmét arra, hogy baj van és nem ártana kapcsolatba lépnie velem. Még akkor is, ha ezúttal nem akar pénz beszedni tőlünk. Mert, hogy amikor pénz kell neki, vagy „kliense” van (azaz potenciális bérlőknek mutogatja a lakást) mindig tud telefonálni. Nem is egyszer, akárhányszor. Bezzeg, amikor nekünk kellett valami, lazán eltűnt egy hétre, mi meg oldjuk meg a gyerekek élelmezését hűtőszekrény nélkül.

A főépület, háttérben a medencével

A sokadik próbálkozásnál valószínűleg megérthette a kódolt üzenetet („Addig nem szállok le rólad, amíg nem hívsz vissza, te szemét!”), mert csörgött a telefon és Roger hebegett-habogott a vonal túlvégén. Ő természetesen nem mondta le az Internetet. Pontosabban lemondta, de nem úgy gondolta. Neki azt mondták, hogy 10 nap alatt kapcsolják ki és mivel 12-én elmegyünk, teljesen logikus húzás volt 2-án szólni, hogy nem kell már. Így, hogy kevesebb, mint 10 perc alatt oldódott meg a kérdés, talán mégsem volt annyira logikus, főleg hogy – mint utóbb kiderült – nem csak a netet szüntették meg, de a hozzátartozó telefonszámot is odaadták valaki másnak és emiatt már vissza sem lehet köttetni. Legalábbis 2 héten belül biztosan nem. És ugye mondanom sem kell, az egész még így is egy nagy nagy kamu. Árpi korábban bement a szolgáltatóhoz és azok megmondták, hogy elég az adott napon lemondani mindent, de mivel Roger anyukája – akinek a nevén a lakás van – csak 2-án ért rá, ő ma intézte az ügyet. Egy kicsit előre dolgozott, na. Tulajdonképpen egy rendes projekt menedzser örül annak, ha határidő előtt elkészülnek a dolgok, de most valahogy mégsem volt kedvem nevetni.

Apu, mikor jössz már haza?

Nem is akarom részletezni micsoda hűhó kerekedett, de a lényeg, hogy igen nagyon felhúztam magam és közöltem, mi most innen azonnali hatállyal elköltözünk. Dühből mondtam (meg elkeseredettségből, mert holnap reggel 5-kor ismét telefonálnom kellene, ami Internet nélkül kivitelezhetetlen) és nem gondoltam teljesen komolyan, hisz ilyen rövid határidővel bútorozott házat találni Internettel, 1 hétre, nem aranyárban, gyakorlatilag Mission Impossible. De Roger ezúttal elrúgta a pöttyöst. Beismerni nem volt hajlandó, hogy ezt bizony elbénázta, annyit nem mondott, hogy bántja a dolog, megoldani szintén nem tudta, én viszont nem állíthatok be reggel ½ 5-kor senkihez azzal, hogy telefonálni szeretnék, tehát költözni kell, nincs mese.

Délután 4-kor (amikor végleg világossá vált, hogy a lakásban egyhamar nem lesz újra Internet) ideges rohangálásba kezdtünk. Megnéztük az összes kifüggesztett hirdetést, beszéltünk fű-fa-virággal, de semmi. Ház még lett volna, Internet azonban nem. Végső elkeseredésünkben elmentünk az utcánk legvégében lakó kedves amerikai családhoz, akiknél egyszer korábban vendégségben jártunk, és akikről tudtuk, hogy a bérelt házukkal egy telken áll egy másik, üres ház is. Gondoltuk elkérjük tőlük a tulaj számát és megkérdezzük, bérbe adja-e 10 napra.

Bekopogtunk és elsírtuk a bánatunkat. Terry (az apuka) megértően hallgatta, majd felajánlotta, hogy nyugodtan használjuk az Internetüket. Azt viszont láthatóan nem értette, mit is akarunk az ő főbérlőjétől. Hát természetesen bérbe venni a kisházat. Milyen kisházat? Azt amelyik ott van a telek végében és kiadó. Ja, az ő sajátbejáratú vendégházukat? Nem kiadó az (hisz ők bérlik a nagyházzal együtt), de tulajdonképpen nyugodtan beköltözhetünk. Tényleg? Ez ilyen könnyen ment? Hihetetlen. És egyben rém pofátlan is. Gyakorlatilag meghívattuk magunkat vendégségbe 4 gyerekkel 10 napra. Még egy kicsit emésztenem kell a dolgot, mert erős túlzásnak érzem én magam is, de lévén ez most szükségállapot, igyekszem lazán átsiklani afölött a tény fölött, hogy se szó, se beszéd betolakodunk egy másik család életébe. Azért remélem, nem bánják meg a nagylelkűségüket.

Művészi Photoshop:
Az ajándék kekszet mindenkinek fognia kell

A lányok teljesen felpörögtek a hír hallatán. Hatalmas kert, medence, kutya. Nem 1 fokkal jobb a hely, mint a korábbi, hanem mondjuk 10-el. 10-es skálán, természetesen. Azonnal indultak volna haza pakolni. Már azt is megbeszélték, hogy mit melyik táskába csomagolnak. De sajnos holnapig várniuk kell a rámolással, mert nagyon későre jár az idő.

Addig is kaptam egy kulcsot a kertkapuhoz. Hajnalban átsétálok és elintézem a telefonhívást a teraszról.

Minden jó, ha a vége jó. Roger pedig… azt hiszem, ezt mégsem írhatom le, de mindenkinek a fantáziájára bízom…