2013.11.28 Nicaragua, here we come!

Vészkijárat

Hosszas tépelődés után úgy döntöttünk, hogy noha feltehetőleg semmi sem történne, ha nem újítanánk meg a vízumot, azért mégiscsak nyugodtabban alszunk, ha minden rendben van. A jegyet már kénytelenek voltunk megvenni a legutóbbi granadai kiránduláskor, úgyhogy csak fel kell ülnünk egy buszra és irány Nicaragua! 

Mivel a jegyek nem konkrét napra szóltak, ahhoz hogy utazni tudjunk, találni kellett egy buszt, amin van is 5 szabad hely. Árpi többször is felhívta a busztársaságot, hogy megtudakolja, a csütörtök 12.30-as járatra felférünk-e, de mindig csak annyit mondtak, hogy telefonon nem lehet foglalni, viszont egy percig se aggódjunk (itt soha semmiért nem kell aggódni), hely az van bőven.

TV is van a buszon

Én azért egy picit csak aggódtam. Egyrészt mert szeretek aggódni. Másrészt mert ha egyszer órákat töltök pakolással, lemondom a hálaadásnapi pulykafutást, elrángatok 4 kisgyereket San Joséba, akkor igenis szeretném biztosra tudni, hogy felférünk arra a buszra és nem kell fél napos rákészülés után, táskánkban 50 db szendviccsel, végül szégyenszemre hazaballagni. Na, de persze kit érdekelnek az én aggodalmaim? Telefonon nem lehet és kész. Menjünk oda, aztán meglátjuk.

Vidám lányok

Meg is láttuk. A váróban irdatlan tömeg fogadott minket. Az emberek egy része ült, a többiek az ügyintézéshez álltak sorba. Instant pánik. Most mi lesz? Hiába indultunk neki másodszor is a vízumhosszabbítási-országelhagyásnak, most sem jutunk sehova. San Joséban ráadásul még tengerpart sincs, hogy legalább jól mulassunk helyette.

Múúúúúúúúúúú

Persze ha már itt vagyunk, végigálljuk a sort. Hátha a könnyes szemeimtől meghatódnak és megengedik, hogy legalább a csomagtartóban elutazzunk a határig. Megkerestem hát a sor végét és türelmesen várakoztam. Itt most a türelem a kulcsszó, ugyanis közel 1 óra ácsorgás után még mindig nem kerültem sorra. Az azért időközben kiderült, hogy a hatalmas tömeg jelentős része Panamába készül, úgyhogy már közel sem aggódtam annyira, mint kezdetben. Viszont fáztam, éhes voltam és halálra idegesítettek a pofátlanul tolakodó helyi banyák, akiket a hátamon békésen szunyókáló Dávid látványa sem tartott vissza attól, hogy elém furakodjanak. Miután a váróban mindenkinek elintézték az összes ügyes-bajos dolgát, Árpi kiabált egy kicsit az ügyintézővel és csodák csodája, indulás előtt 3 teljes perccel lett helyünk. Minden sínen, már csak túl kell élni a 9 órás utat.

Ez nagyon tetszik nekem!

A buszozás tényleg fárasztó volt. Dávid folyamatosan izgett-mozgott, felmászott az ülésre, lemászott az ülésről és mindenáron sétálgatni akart a sorok között. De legalább nem üvöltött. A nap fénypontja pedig az volt, amikor az utazóközönség szórakoztatására a sofőr elindította Jose Luis Perales koncertfilmjét. Ja, hogy nem tudjátok kicsoda Jose Luis Perales? Először is szégyelljétek magatokat, másodszor pedig azonnal pótoljátok eme szörnyűséges műveltségbeli hiányosságot! Jose Luis Perales egy igazi latin romantikus hős. A Wikipédia szerint 27 albumából összesen több mint 50 millió példányt adtak el, mondanom sem kell, hogy főleg Spanyolországban és Latin-Amerikában. Christina Aguilera is ennyinél tart.

Várakozunk a határon

A lányok nem örültek, hogy spanyol nyelvű balladákat kell hallgatnunk (ők valami izgalmas filmre számítottak), de én visítva nevettem, mikor Árpi kezeit égnek emelve, hangosan énekelte a refréneket. 
„Te quierooooooooo”, illetve „Ameeeeeeeeeeericaaaaaaaaaa”. Fantasztikus zenei élmény volt.

Íme tehát új kedvencünk, Jose Luis Perales „America” című száma. Megtekintése mindenki számára kötelező!

Este 9-kor érkeztünk meg Granadába. A határ után a gyerekek mind elaludtak, úgyhogy felkeltettük őket és ők szófogadóan szedelőzködtek, majd ásítozva leszálltak a buszról. A megállóban azonnal megrohantak minket a taxisok, de mi inkább gyalog mentünk. A belváros nincs messze és már jól ismerjük az utat. 

Nagy siker a táncoló Mikulás

Most sokkal nagyobb volt a nyüzsgés, mint legutóbb. A sétálóutca dugig volt emberekkel. Mindenki evett, ivott, jól mulatott. Az asztalok között zenészek játszottak és árusok próbálták rásózni portékájukat a vacsorázókra. Elkezdődött a turistaszezon.

Ennek megfelelően az általunk kiszemelt hotelban csak egyetlen, igen drága szoba lett volna szabad, az is csak egy éjszakára, úgyhogy más megoldás után kellett néznünk. Igen, megint nem foglaltunk előre szállást, de ezúttal legalább azt tudtuk, hogy hol szeretnénk aludni. Ez mindenképpen előrelépés, nem?

Szeretet

Már korábban mellénk szegődött egy fiatalember, aki egy szálloda prospektusát lobogtatva győzködött arról, hogy ez bizony a tuti vétel. Mindenáron segíteni akart, holott erre semmi szükségünk nem volt, mert a városközpont tele van hotelekkel. Azért csak higgyük el, ő olyan szobát tud, hogy mi olyat máshol nem találunk. Hatalmas, légkondis, tele ágyakkal. Jár hozzá reggeli, internet, medence, minden ami kell. Ráadásul csak 40$-ba kerül. A hülyének is megéri, hát még nekünk.

Mikor aztán az eredeti terv kudarcba fulladt, nagy kegyesen megengedtük, hogy megmutassa a szuperszállást. Nem volt rossz, de persze a tökéletestől igen messze. A szobában valóban volt 5 ágy, de ez meg is töltötte a helységet. Egy kövérebb ember nem jutott volna el a bejárattól a fürdőszobáig. Internet is volt, de csak a medencénél és ott sem mindig. A reggeli pedig önmagában is megérne egy külön bejegyzést. Mindegy, este 10-kor nem válogat az ember. Kérjük a szobát.

Kint eszünk az utcán

Igen ám, de ekkor jött a meglepetés. Fizessünk neki 100 cordobát (~1000 Ft) a szolgáltatásaiért. Imádom amikor baleknak néznek, úgyhogy ezt a hapsit is rögtön a szívembe zártam. Mondtuk neki, hogy szó sem lehet róla, ha ezt tudjuk, biztos nem kérünk a segítségéből és különben sincs kézpénzünk. Semmi gond, akkor elkísér minket egy automatához, vagy esetleg visszajön holnap. Nem, nem fizetünk. Tényleg semmi gond, akkor most addig jön velünk, amíg meggondoljuk magunkat és mégis fizetünk. Na jó, ezt nem mondta, csak nem tágított. Akkor is jött, amikor vacsorázni indultunk és abba is belebeszélt, hogy hol együnk. Mindezt nagyon derűsen és barátságosan de engem a gutaütés kerülgetett tőle.

Leültünk egy helyre és ő még mindig ott ácsorgott. Ilyenkor mi van? Végignézi, ahogy megesszük a vacsorát, visszakísér minket a szállodába, betakargatja a gyerekeket és jóéjt puszit ad mindnyájunknak? Lehet, hogy sokkal erélyesebben kellett volna elzavarni, de én ebben hagyományosan nagyon béna vagyok és Árpi is inkább beváltott némi dollárt és fizetett, csak hagyjon minket végre békén. Emberünk szépen megköszönte, gyorsan felvetette, hogy esetleg meghívhatnánk egy sörre is, ha már ilyen jóban lettünk időközben, majd miután Árpi kiröhögte, új préda után nézett.

Nachos

Az este folyamán még többször láttuk. Minden alkalommal kedvesen köszönt, annak ellenére, hogy én erősen koncentráltam, hátha meg tudom cáfolni azt a tézist, miszerint pillantással ölni lehetetlenség, de sajnos egyelőre nem sikerült. Majd még dolgozom az ügyön.

A vacsi viszont nagyon finom volt, csak gyorsan kellett megenni, nehogy a gyerekek evés közben aludjanak el.