2013.11.06 Lulu 10 éves

Végre eljött a várva várt szülinap. Mert persze jó dolog a zsúr, meg a torta, de a „valódi” ajándékokat csak ezen a napon kapta meg Lulu. Reggel sajnos mindenkinek iskolába kellett mennie (szokatlan), de megbeszéltük, hogy amint hazaérnek kezdődik az ünneplés. Léna már 9-kor végzett (ez most már úgy tűnik év végéig így lesz), de Hanna és Luca egészen 11.30-ig játszották a diákosdit.

Az iskola előtt

Az idióta iskolai időbeosztásról csak annyit, hogy a múlt héten minden rekord megdőlt, amikor valamelyik nap Luca és Hanna 7-re mentek, Léna 9-re, majd Lénát 11-kor kellett elhoznunk, Lulut 11.30-kor, Hannust pedig 13.30-kor. 5 hossz oda-vissza. Néha elgondolkodunk azon, hogy másik lakásba kellene költöznünk (például amikor elromlik a hűtőszekrény és hiába szólunk a házibácsinak, hogy legyen szíves intézkedni, mert már térdig járunk a romlott tejben, ő eltűnik egy hétre és legközelebb akkor jelentkezik, amikor pénzt akar), de aztán mindig rájövünk, hogy ha csak egy picivel is messzebb laknánk az iskolától, akkor ez az egész herce-hurca kivitelezhetetlenné válna.

De jó!

9 után tehát Léna és Árpi felfújták az összes lufit, amíg Dávid és én baba-mama sétára mentünk (ugye milyen kényelmes?), majd pontban 11.30-kor ott álltunk mind a suli előtt egy kipukkadt rózsaszín léggömbbel a kezünkben - Dávid útközben elejtette, az pedig valamilyen szúrós növényen landolt - és vártuk a kis ünnepeltet.  

Az első fotó

Luca jött is széles vigyorral. Már alig várta, hogy hazaérjünk és kibonthassa az ajándékokat, amik szép, hosszú sorba rendezve, a konyhapulton várták őt. Mindent kikészítettünk előre. Ott voltak Hanna és Léna alkotásai, a gyönyörű, új, rózsaszín fényképezőgép és a Mamamiék által küldött csodaszép tolltartó is. Lucus csillogó szemmel bontotta ki a csomagokat, majd azonnal eszeveszett fényképezésbe kezdett. A gép tokját az övére erősítette és többé le sem vette onnan. Estére ellőtt legalább 150 fényképet. Ha így folytatja számítógépet is vennünk kell neki, mert ennyi fotó rendszerezése és megszerkesztése olyan mennyiségű gépidőt igényel, amennyi a jelenlegi IT infrastruktúránk mellett egy 6 fős családban senkinek sem jut. Kivéve persze engem. A blogírásnak ugyanis komoly erőforrásigénye van.

Jean, hányat ütött az óra?

Az ajándékozást egy kis előadás követte, amire Lulu már hetekkel ezelőtt árulta – fejenként két pusziért – a jegyeket. Aranyos műsor volt. A művésznő vicceket mesélt, amelyeket saját készítésű rajzaival illusztrált.

- Jean, hányat ütött az óra?
- Egyet, uram.
- Biztos ebben, Jean?
- Igen, mert már kétszer is ütötte.

Yukka

A műsor végeztével ünnepi ebédre indultunk a tőlünk két utcára lévő kis étterembe (nem, nem a ceviche-s helyre), ahol elfogyasztottunk 3 hatalmas tál casadot és egy kisebb tányér olajban sült yukkát. Yukkát korábban még sosem ettünk - bár a piacon sokszor megcsodáltuk a szép nagy barna gyökereket, miközben elképzelni sem tudtuk, mit is kellene kezdeni velük – de szinte mindenkinek ízlett, úgyhogy legközelebb sem hagyjuk ki. Így megsütve kicsit ízetlen rósejbnire emlékeztetett, köretnek tökéletes.

Casado

Evés után átvonultunk a park fölötti cukrászdába, ahonnan rengeteg fagyi és egy hatalmas brownie elfogyasztása után már hazamenni is alig tudtunk. Lucus a nap minden pillanatát lelkesen dokumentálta és már dolgozik a fotók fotosoppolásán és publikálásán. Gyorsan tanul a gyermek. Árpi szerint már most jobb képeket készít, mint némely felnőtt, aki az Eiffel-toronytól kezdve, a fél centis hangyáig mindent 160 cm magasságból fotózik, hisz úgy kényelmes. 

Naná, hogy Dávid is kapott fagyit