2013.11.15 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magyar étterem…

Itt voltunk

Kicsi a világ és tele van magyarokkal. Ráadásul nemcsak hogy, tele van, de úgy tűnik mind, ismerik is egymást. Marianával egy magyar barátnőmön keresztül ismerkedtem meg még indulás előtt a Facebookon. Mivel ők is épp Costa Ricába készültek, váltottunk pár levelet arról, hogy kinek milyen tervei vannak errefelé.

Nem olyan régen, pedig egy magyar utazási blogon olvastam egy cikket, amit egy másik itt élő magyar, Csaba írt costa ricai élményeiről. Vele is leveleztünk egy kicsit és kiderült, hogy most nyílik az étterme Herediában, tőlünk nem egész 30 km-re. Ez még mind hetekkel/hónapokkal ezelőtt volt.

Csaba és Attila

A történet úgy folytatódik, hogy Mariana írt nekem szerdán. Mesélte, hogy minden szép és jó, a gyerekek elkezdték az iskolát Uvitában, és tulajdonképpen találkozhatnánk is végre, mert pénteken Herediában lesznek, a férje, Attila egyik barátjának az étteremmegnyitóján. Ugye milyen vicces? Nyilván nincs sok magyar Costa Ricában és logikus, hogy előbb vagy utóbb egymásra találjanak, de akkor is meglepő fordulat, hogy pont az a két itteni magyar ismerősöm (Mariana ugyan nem magyar, de magyarul levelezünk, úgyhogy azt hiszem, nyugodtan számolhatom annak), akivel személyesen még sosem találkoztam, valójában jóbarátok.

Másnap Csaba is jelentkezett. Attilától hallotta, hogy levelezésben vagyok Marianával és szeretettel lát minket is a megnyitón. Nagyon örültünk az invitálásnak, de elsőre teljességgel megoldhatatlannak tűnt a dolog, mert

1. Busszal – az átszállások miatt - túl sokáig tart az út. Arról nem is beszélve, hogy amikor hazafelé jönnénk, jó eséllyel nem is járna már.
2. A buli 6-kor kezdődik. Dávid általában legkésőbb ½ 7-kor kezelhetetlenné válik, Lénácska pedig ½ 8 magasságában belealszik a levesbe.

Mariana és kislánya Kamilla

Gondolkodtunk egy kicsit és döntöttünk. Egy életünk, egy halálunk, szerzünk kocsit, aztán lesz, ami lesz. Legfeljebb Dávid végigüvölti a vacsorát. Nem ez lenne az első eset.

A lányok boldogok voltak a hírtől, hogy velük egykorú magyar gyerekekkel játszhatnak majd és mi is attól, hogy végre mulatni megyünk. Nem gyakran fordult elő az elmúlt másfél évben.

2-kor Árpi elhozta a kocsit, kis készülődés, majd indultunk is Herediába. Igen, igen, ennyi idő alatt gyalog is odaértünk volna, de hát ki tudja mekkora a forgalom (nagy), illetve sikerül-e különösebb eltévedés nélkül odatalálni (nem), úgyhogy jobbnak láttuk, ha megfelelően rengeteg időt hagyunk az utazásra.

Zsuzsi és Csaba

Bepakoláskor Árpi előrement a táskákkal és beültette Dávidot a babaülésbe. Eközben mi a lépcső tetején öltözködtünk és néztük, ahogy a kicsike elkeseredett tekintettel, visítva csapkodja belülről az ablakot. Azonnal engedjetek ki! Ezt nem tehetitek velem! Sajnos a helyzet akkor sem lett jobb, amikor mi is bemásztunk az autóba és Árpi beindította a motort.  

Atenas határában Árpi elkérte a zsebemben lévő kicsit használt zsepit és bedugta a fülébe. 

Dávid nagyon hangosan és kitartóan tud üvölteni. Amikor már azt hinné az ember, hogy ennél elkeseredettebben nem lehet, akkor ő meglátja a kezemben az Oreo-s zacskót és még rákapcsol egy kicsit. Nem elég, hogy idekötöztök, még a kekszből sem adtok nekem? Na, nem mintha mi kekszet ettünk volna.  A zacskóban egy csomag (4 db) Oreo volt, és az induláskor beledobált, reggeliről megmaradt tortillák. Biztonsági tartalék, arra az esetre, ha valaki megéhezne útközben.

Restaurante Europeo

Mivel Dávid üvöltött, logikus volt a következtetés, hogy éhes. Pontosabban logikus lett volna, ha nem ezt csinálná minden egyes utazásnál. Ennek ellenére megpróbáltam megetetni tortillával, hisz egy anya legfontosabb feladata a síró gyermek ennivalóval történő megvigasztalása. Ha pedig nem kell a tortilla, akkor jön az Oreo. Meg a bűntudat, amiért már megint nem bio-zöldséget eszik, hanem édességet. Ráadásul olyan édességet, ami után a bűnjelek egész úton láthatók maradnak az arcán.  Sőt, ha szerencsém van és a pólójára is ken a fekete maszatból, akkor estig gyönyörködhetünk rosszszülőségünk eme bizonyítékában.

Ezúttal a póló valami csoda folytán tiszta maradt, úgyhogy a lelkiismeret furdalást az utazás idejére korlátozhattam, utána – mintha mi sem történt volna – megtöröltük az arcát és elfeledkeztünk az egészről.

Piña colada, az enyém

Dávid hipp-hopp bekebelezte mind a négy kekszet (Árpi szerint ennyit nem is bír megenni, haha), a lányoknak nem maradt semmi. Egy olyan helyzetben, hol idegeink épsége a tét, nincs igazságos osztozkodás, testvérek közötti egyenlőség. Minden keksz a kis visítósé, hátha látva nagylelkűségünket, megkímél minket a folytatástól. Persze nem. Addig van csönd, amíg van mit rágcsálni. Amint elfogyott az Oreo, kezdődött előröl a kapálózás. Pedig egész ügyesen adagoltam a nyugtatót, már Heredia határában jártunk, amikor az utolsó falat is köddé vált. Papirzsepi vissza a fülbe.

Még szerencse, hogy időben elindultunk, így bemehettünk az első nagyobb áruházba egy kis ennivaló-utánpótlásért. Ezúttal sajtos kifli, nem Oreo. Megálltunk, kiszálltunk, bementünk (nem volt egyszerű átjutni a tömegen és a biztonsági őrökön), körülnéztünk, lepakoltuk a játékos- és a kekszes polcokat, vettünk ezt-azt, Dávid lefejelt egy széket és lila lett az egész arca, péksütit ettünk, végül pedig továbbindultunk. Érdekes élmény volt az atenasi mérsékelt választék után egy Tesco-szerű mindent-lehet-kapni hipermarketben sétálgatni - igazi „vidéki kislány a nagyvárosban” érzés – de valójában simán megvagyunk enélkül is, és semmiképpen nem cserélnénk el a mostani nyugis környezetünket egy Heredia-féle nagyváros forgatagára.

De jó ez a valami!

Ezzel tehát sikeresen eltöltöttünk 1 teljes órát, már csak 1 óránk volt a megnyitóig. 15 perc alatt beverekedtük magunkat a központba, újabb 15 perc alatt pedig leparkoltunk a park alatti utcácskában. Szép lassan kikászálódtunk a kocsiból, átöltöztettük Dávidot melegebb ruhába, majd elindultunk a szemerkélő esőben, hogy felderítsük, vajon a park két oldalán délnek futó két utca közül melyikben is van az étterem. A pontos utasítások szerint ugyanis a hely a központi parktól (Parque Central) délre 40m-re, a Fiesta Casino mellett, a Hotel America földszintjén található.

Buli van 

Felsétáltunk az egyik utcán, lesétáltunk a másikon, se kaszinó, se hotel, se étterem sehol. Érthetetlen. Most olvastam Dan Brown Lost Symbol című könyvét, úgyhogy kezdtem gyanítni, hogy a Csabától kapott helymeghatározás tulajdonképpen kódolt üzenet, amit nekünk most (lassan már kevesebb, mint 20 perc alatt) meg kell fejtenünk, különben nem vagyunk méltók arra, hogy részt vegyünk a titkos megnyitón. Első lépésként bementünk a sarkon található gyógyszertárba, ahol viszonylag gyorsan kiderült, hogy a parktól 40m-re délre stimmel, csak ez – micsoda meglepetés – mégsem az a park. Ezek szerint nem az üzenet volt kódolva, csak nem néztük meg rendesen a térképet.

Gyorsan vissza a kocsiba, őrült kapkodás, hiába érkeztünk 2 órával előbb, végül csak elkésünk. Nem voltunk messze, de olyan hatalmas a péntek esti dugó, hogy a 400 méterre lévő parkig majdnem 15 percet kocsikáztunk. Amikor végre odaértünk, beálltunk egy parkolóházba (még egy parkolási mizériára nem volt időnk), és mindössze 5 perc késéssel megérkeztünk az étterembe. Nem is olyan rossz teljesítmény.

Kislányok a Lánchíd tövében

Nagyon szépen felújított, hangulatos pici helység fogadott minket, a végében bárpulttal, a falon hatalmas Parlamentet, illetve Lánchidat ábrázoló fotókkal. Az étterem európai ételeket készít, de természetesen ott van az étlapon a paprikás csirke, a gulyásleves, a galuska és a magyaros töltött gomba is.

A megnyitó remekül sikerült. Pici szendvicseket és különféle salátákat ettünk és én még egy koktélt is megittam. 2 év óta az elsőt. Csaba és barátnője Zsuzsi nagyon kedvesen fogadtak minket és azt is megengedték, hogy a gyerekek a helységet díszítő lufikat egyesével elkunyerálják, majd amikor azok randalírozás közben különféle végzetes baleseteket szenvedtek, újakat szereljenek le a plafonról. A zenét egy tangóharmonika szolgáltatta, amit Dávid olyan átéléssel hallgatott, mintha legalábbis a milanói Scalában lennénk. Néha ugyan megpróbált megszökni (Dávid, nem a harmonika) és a nyitott ajtón keresztül az utcára rohant, de szerencsére mindig sikerült időben megfogni. Igazi fiúgyerek, nem fél semmitől.

A nagy csapat

Az este másik nagy pozitívuma, hogy végre Marianáékat is megismerhettük. A gyerekek kezdetben kicsit félénken viselkedtek, de hamar feloldódtak és hatalmas barátságot kötöttek egymással. Annyira, hogy este 10-kor sem akartak elválni. (Ennyit arról, hogy túl késő a 6 órás kezdés.) Fél óra rimánkodás után azzal sikerült meggyőzni őket, hogy megígértük, holnap mind elmegyünk Jaco Beach-re és együtt fürdünk az óceánban.