2013.11.30 A Titanic ismét elsüllyed

Hajnali séta a buszhoz

A hazaút meglepően gyorsan eltelt. Dávid sokat aludt (szegény kissé lemaradásban volt az előző napok késői fekvése és a mai 5.30-as kelés miatt), így csak viszonylag keveset tudott ugrálni. A határon ugyan mindenáron a környék egyetlen pocsolyájában óhajtott megmártózni - holott ugyanolyan jól összekoszolhatta volna magát a parkoló homokjában is - de ettől eltekintve ma békés babát játszott.

Vulkán

Gond nélkül túlestünk az útlevél-ellenőrzéseken. A repjegyeinket is alaposan megszemlélték és – noha nem volt a netes jegyvásárláskor kapott PDF fájlon kívül semmi valódi bizonyítékunk arra, hogy januárban tényleg hazamegyünk – simán visszaengedtek Costa Ricába és még csak újabb buszjegyeket sem vásároltattak velünk. Úgy tűnt a határőr egy pillanatig sem vonja kétségbe a fekete-fehér, gyűrött dokumentum eredetiségét. Pedig 2 perc alatt különbet szerkesztek magamnak Wordben. Teljesen ingyen. A tanulság tehát, hogy bárkinek lehet repjegye bárhová, csak magabiztosan kell tudni átadni a jegykezelőnek. Jó, lehet, hogy a reptéren ezzel nem jutok át a szűrőn, de határátkelésnél működik.

Mindjárt újra Costa Ricában

Miután visszamásztunk a buszba, Luca úgy döntött, eljött az ideje, hogy megtudja hogyan is végződik Kate Winslet és Leonardo DiCaprio tragikus szerelme a Titanic című remekműben, amit az augusztus végi Nicaragua-túránkon Granadánál kénytelen volt félbehagyni. Odament hát a sofőrhöz és kedvesen megkérdezte, nem-e-lehetne-e levetíteni a filmet itt és most mindannyiunk szórakoztatására. Lehetett. Ismét sok érzelem, rengeteg könny és még több víz. Jópárszor elaludtam az elején, de a vége felé, amikor emlékeim szerint hősszerelmes Leo barátunknak a tengerfenék irányába kellett volna távoznia, újra ébren figyeltem a fejleményeket. 

Megfürödtem a sárban, szép az élet! 

Figyeltem, figyeltem. Olyan lassan jutottunk el a végkifejlethez, hogy közben már többször azt hittem, ezúttal azt a változatot nézzük, ahol megmenekül és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Hanna szerint ez lenne a gyerekverzió. De nem. Az egyetlen változás a 10 (20?) évvel ezelőttihez képest, hogy azóta Kate és Leo, mindketten megtanultak spanyolul.

Gyere Lucus, megeszlek!

A lányoknak – ahogy azt sejteni lehetett - nem tetszett a film vége. Ennek ellenére nagy öröm, hogy megnéztük, mert legalább egy hétre szolgáltat témát mindhármuknak. Luca pedig igazán ügyes kislány, hogy elintézte a vetítést. Fel sem merült benne, hogy engem küldjön (nyilván tudta, hogy felesleges lenne). Ment és mindent megtárgyalt a buszvezetővel.

Kiskorú gyermekeink fejlődésének veszélyeztetését egy san joséi Mekiben folytattuk. Hónapok óta nem jártunk ott és úgy éreztem egy ilyen hosszú út után igazán megérdemlünk egy kis egészséges Light Colát és sültkrumplit. Csak viccelek. Sosem innék Light Colát. 

2013.11.29 Granada: Mojito délben

Már hetek óta Karácsony van 

A késői fekvést korai kelés követte, azt pedig életem legmeglepőbb szállodai reggelije. Hivatalosan 8-tól szolgálták fel a medence partján sorakozó asztaloknál, de mi már ½ 8-kor ott nyüzsögtünk, nehogy lekéssük. (Na jó, valójában csak a szobát akartuk elhagyni, hogy Árpi aludhasson még egy kicsit.)

Busz

A pulton már sorakoztak a tányérok és egy kávés termosz, hisz hamarosan kezdődik a lakoma. Várakozás közben a lányok TV-t néztek, én a számítógépen pötyögtem. 8 után valamivel, a reggeliért felelős néni odajött, hogy szóljon, a gyerekeknek kikészített gabonapelyhet, nyugodtan el lehet kezdeni enni. Ekkor újra szemügyre vettük a pultot. Az elmúlt fél órában nem változott semmi. Akkor hát hol van az ínycsiklandozó rántotta, a ropogós bacon, meg a sült paradicsom? Vagy legalább egy pohár narancslevet igazán adhatnának! Nem, narancslé az nincs. Meg rántotta sem. Van viszont rémes kinézetű és még rémesebb ízű, színes, cukros, puffasztott gabonakarika, zacskós kenyér, gépzsírra emlékeztető, ehetetlen margarin, lekvár, kávé és tej. Ennyi. Nem tagadom, kissé csalódott voltam. 

Művésznő

A gyerekek és Árpi megették az összes színes förtelmet, én elmajszoltam néhány szelet üres kenyeret, majd elindultunk a városba, hogy még idejében megvegyük a hazaútra szóló buszjegyeket. Nehogy úgy járjunk, mint legutóbb. Útközben elbeszélgettünk néhány túravezetővel is (minden sarkon megrohant minket egy), hogy megtudakoljuk, nincs-e túl késő egy vulkántúrához.

Tostones con queso

A buszjegyek beszerzésében azonban úgy elfáradtunk és megéheztünk, hogy gyorsan letettünk mindenféle kirándulós elképzelésünkről és beültünk egy büfébe patacones-t enni. Azt a jó kis kecskesajtosat, amit csak itt Nicaraguában lehet kapni, és amiről kiderült, hogy nem is patacones, hanem tostones. Tostones con queso. Amikor megnyitjuk otthon a costa ricai éttermünket (a neve Pura Vida), akkor ez a fogás igen előkelő helyen szerel majd az étlapon.

Első adag mojito

Az ebédféleséget szuvenír-vásárlás, fagyizás és alkoholizálás követte. Ebben a sorrendben. A sétálóutcán ugyanis minden étteremben folyamatos happy hour van: 1-et fizet, 2-őt kap. 2-őt fizet, 4-et kap. Olcsóbban, mint otthon az egyet. Ilyen körülmények között pedig nem hagyhattuk ki a mojitot.

Kocsmázásunkhoz a zenei aláfestést egy helyi jódlis bácsi (mariachi) adta. Na meg a lányok, akik amint megették a fagyijukat, látványosan unatkozni kezdtek és percenként nyafogásban törtek ki, abbéli felháborodásukat jelzendő, hogy még mindig nem vagyunk a medencében.

Miután megfelelően lelazultunk, visszaballagtunk a szállodába és a gyerekek végre áttehették székhelyüket a vízbe. Itt látható:

Később vacsora, pakolás, alvás. Nem húzhatjuk az időt, mert a vekker reggel 5.30-ra van beállítva és még kávé sem lesz, hogy fel is ébredjünk.

2013.11.28 Nicaragua, here we come!

Vészkijárat

Hosszas tépelődés után úgy döntöttünk, hogy noha feltehetőleg semmi sem történne, ha nem újítanánk meg a vízumot, azért mégiscsak nyugodtabban alszunk, ha minden rendben van. A jegyet már kénytelenek voltunk megvenni a legutóbbi granadai kiránduláskor, úgyhogy csak fel kell ülnünk egy buszra és irány Nicaragua! 

Mivel a jegyek nem konkrét napra szóltak, ahhoz hogy utazni tudjunk, találni kellett egy buszt, amin van is 5 szabad hely. Árpi többször is felhívta a busztársaságot, hogy megtudakolja, a csütörtök 12.30-as járatra felférünk-e, de mindig csak annyit mondtak, hogy telefonon nem lehet foglalni, viszont egy percig se aggódjunk (itt soha semmiért nem kell aggódni), hely az van bőven.

TV is van a buszon

Én azért egy picit csak aggódtam. Egyrészt mert szeretek aggódni. Másrészt mert ha egyszer órákat töltök pakolással, lemondom a hálaadásnapi pulykafutást, elrángatok 4 kisgyereket San Joséba, akkor igenis szeretném biztosra tudni, hogy felférünk arra a buszra és nem kell fél napos rákészülés után, táskánkban 50 db szendviccsel, végül szégyenszemre hazaballagni. Na, de persze kit érdekelnek az én aggodalmaim? Telefonon nem lehet és kész. Menjünk oda, aztán meglátjuk.

Vidám lányok

Meg is láttuk. A váróban irdatlan tömeg fogadott minket. Az emberek egy része ült, a többiek az ügyintézéshez álltak sorba. Instant pánik. Most mi lesz? Hiába indultunk neki másodszor is a vízumhosszabbítási-országelhagyásnak, most sem jutunk sehova. San Joséban ráadásul még tengerpart sincs, hogy legalább jól mulassunk helyette.

Múúúúúúúúúúú

Persze ha már itt vagyunk, végigálljuk a sort. Hátha a könnyes szemeimtől meghatódnak és megengedik, hogy legalább a csomagtartóban elutazzunk a határig. Megkerestem hát a sor végét és türelmesen várakoztam. Itt most a türelem a kulcsszó, ugyanis közel 1 óra ácsorgás után még mindig nem kerültem sorra. Az azért időközben kiderült, hogy a hatalmas tömeg jelentős része Panamába készül, úgyhogy már közel sem aggódtam annyira, mint kezdetben. Viszont fáztam, éhes voltam és halálra idegesítettek a pofátlanul tolakodó helyi banyák, akiket a hátamon békésen szunyókáló Dávid látványa sem tartott vissza attól, hogy elém furakodjanak. Miután a váróban mindenkinek elintézték az összes ügyes-bajos dolgát, Árpi kiabált egy kicsit az ügyintézővel és csodák csodája, indulás előtt 3 teljes perccel lett helyünk. Minden sínen, már csak túl kell élni a 9 órás utat.

Ez nagyon tetszik nekem!

A buszozás tényleg fárasztó volt. Dávid folyamatosan izgett-mozgott, felmászott az ülésre, lemászott az ülésről és mindenáron sétálgatni akart a sorok között. De legalább nem üvöltött. A nap fénypontja pedig az volt, amikor az utazóközönség szórakoztatására a sofőr elindította Jose Luis Perales koncertfilmjét. Ja, hogy nem tudjátok kicsoda Jose Luis Perales? Először is szégyelljétek magatokat, másodszor pedig azonnal pótoljátok eme szörnyűséges műveltségbeli hiányosságot! Jose Luis Perales egy igazi latin romantikus hős. A Wikipédia szerint 27 albumából összesen több mint 50 millió példányt adtak el, mondanom sem kell, hogy főleg Spanyolországban és Latin-Amerikában. Christina Aguilera is ennyinél tart.

Várakozunk a határon

A lányok nem örültek, hogy spanyol nyelvű balladákat kell hallgatnunk (ők valami izgalmas filmre számítottak), de én visítva nevettem, mikor Árpi kezeit égnek emelve, hangosan énekelte a refréneket. 
„Te quierooooooooo”, illetve „Ameeeeeeeeeeericaaaaaaaaaa”. Fantasztikus zenei élmény volt.

Íme tehát új kedvencünk, Jose Luis Perales „America” című száma. Megtekintése mindenki számára kötelező!

Este 9-kor érkeztünk meg Granadába. A határ után a gyerekek mind elaludtak, úgyhogy felkeltettük őket és ők szófogadóan szedelőzködtek, majd ásítozva leszálltak a buszról. A megállóban azonnal megrohantak minket a taxisok, de mi inkább gyalog mentünk. A belváros nincs messze és már jól ismerjük az utat. 

Nagy siker a táncoló Mikulás

Most sokkal nagyobb volt a nyüzsgés, mint legutóbb. A sétálóutca dugig volt emberekkel. Mindenki evett, ivott, jól mulatott. Az asztalok között zenészek játszottak és árusok próbálták rásózni portékájukat a vacsorázókra. Elkezdődött a turistaszezon.

Ennek megfelelően az általunk kiszemelt hotelban csak egyetlen, igen drága szoba lett volna szabad, az is csak egy éjszakára, úgyhogy más megoldás után kellett néznünk. Igen, megint nem foglaltunk előre szállást, de ezúttal legalább azt tudtuk, hogy hol szeretnénk aludni. Ez mindenképpen előrelépés, nem?

Szeretet

Már korábban mellénk szegődött egy fiatalember, aki egy szálloda prospektusát lobogtatva győzködött arról, hogy ez bizony a tuti vétel. Mindenáron segíteni akart, holott erre semmi szükségünk nem volt, mert a városközpont tele van hotelekkel. Azért csak higgyük el, ő olyan szobát tud, hogy mi olyat máshol nem találunk. Hatalmas, légkondis, tele ágyakkal. Jár hozzá reggeli, internet, medence, minden ami kell. Ráadásul csak 40$-ba kerül. A hülyének is megéri, hát még nekünk.

Mikor aztán az eredeti terv kudarcba fulladt, nagy kegyesen megengedtük, hogy megmutassa a szuperszállást. Nem volt rossz, de persze a tökéletestől igen messze. A szobában valóban volt 5 ágy, de ez meg is töltötte a helységet. Egy kövérebb ember nem jutott volna el a bejárattól a fürdőszobáig. Internet is volt, de csak a medencénél és ott sem mindig. A reggeli pedig önmagában is megérne egy külön bejegyzést. Mindegy, este 10-kor nem válogat az ember. Kérjük a szobát.

Kint eszünk az utcán

Igen ám, de ekkor jött a meglepetés. Fizessünk neki 100 cordobát (~1000 Ft) a szolgáltatásaiért. Imádom amikor baleknak néznek, úgyhogy ezt a hapsit is rögtön a szívembe zártam. Mondtuk neki, hogy szó sem lehet róla, ha ezt tudjuk, biztos nem kérünk a segítségéből és különben sincs kézpénzünk. Semmi gond, akkor elkísér minket egy automatához, vagy esetleg visszajön holnap. Nem, nem fizetünk. Tényleg semmi gond, akkor most addig jön velünk, amíg meggondoljuk magunkat és mégis fizetünk. Na jó, ezt nem mondta, csak nem tágított. Akkor is jött, amikor vacsorázni indultunk és abba is belebeszélt, hogy hol együnk. Mindezt nagyon derűsen és barátságosan de engem a gutaütés kerülgetett tőle.

Leültünk egy helyre és ő még mindig ott ácsorgott. Ilyenkor mi van? Végignézi, ahogy megesszük a vacsorát, visszakísér minket a szállodába, betakargatja a gyerekeket és jóéjt puszit ad mindnyájunknak? Lehet, hogy sokkal erélyesebben kellett volna elzavarni, de én ebben hagyományosan nagyon béna vagyok és Árpi is inkább beváltott némi dollárt és fizetett, csak hagyjon minket végre békén. Emberünk szépen megköszönte, gyorsan felvetette, hogy esetleg meghívhatnánk egy sörre is, ha már ilyen jóban lettünk időközben, majd miután Árpi kiröhögte, új préda után nézett.

Nachos

Az este folyamán még többször láttuk. Minden alkalommal kedvesen köszönt, annak ellenére, hogy én erősen koncentráltam, hátha meg tudom cáfolni azt a tézist, miszerint pillantással ölni lehetetlenség, de sajnos egyelőre nem sikerült. Majd még dolgozom az ügyön.

A vacsi viszont nagyon finom volt, csak gyorsan kellett megenni, nehogy a gyerekek evés közben aludjanak el. 

2013.11.27 Az igazság pillanata

Én:     Menjetek lefeküdni! Késő van és holnap 
                fárasztó napunk lesz.

Luca:  Gyere be te is velünk a szobába!
Én:     Most nem tudok menni, még dolgom van. 
                Holnap viszont egész nap utazni fogunk 
                és folyamatosan együtt leszünk. Annyit 
                beszélgetünk majd, amennyit csak akarunk.

Luca:  Persze, aztán úgyis kikészülsz, és azt 
                mondod, hogy ne szóljunk hozzád.

Sajnos igaza van, kár is lenne tagadnom. De ki gondolta volna, hogy ezt ilyen frappánsan meg tudja fogalmazni?

2013.11.24 Búvárbéka és békalé

Itt megnyomom. Mit szólsz?

Dávid most már hivatalosan is életveszélyes. Általában leginkább a saját élete van veszélyben, de másban is ügyesen kárt tud tenni, ha akar. Nekem már nincs egyetlen hordható pólóm se, mert miközben a hátamon cipelem, ő belém mélyeszti a fogait és az összes felsőmnek lyukat harap a hátába. A művelet azon kívül, hogy rettentő bosszantó, még igen fájdalmas is. Persze mást is szívesen bántalmaz, ha az illető túl közel merészkedik. Szemkikaparásban verhetetlen a gyerek.

Hanna szépül

Ezen a szép napsütéses vasárnap délelőttön egymás után kétszer esett bele a medencébe. Elsőre csak a kisvízbe, ahol talán még a lába is leért volna, ha sikerül megfelelő irányba fordulnia (ez volt a bemelegítés), de egy óra szorgos lelki rákészülés után végül a nagymedencébe vetette bele magát. Pedig tényleg figyeltünk rá. Ott állt körülötte mindenki, mégis megoldotta valahogy. Aztán meg felháborodottan bőgött, mintha mindenről mi tehetnénk. Tipikus.

Azt megint jó előre elhatároztuk, hogy még világosban hazaérünk, és ehhez dél körül elindulunk. Ezúttal nem fog ránk sötétedni félúton. Nem, nem és nem. Dehogynem.

Békalé, fúúúúúúúúújjjj!

Hiába mondtuk a lányoknak, hogy jöjjenek ki a medencéből, hiába ígértünk nekik csodaszép vízesést és zacskós fagyit, ők ránk se hederítettek. El voltak foglalva. Egymás haját fésülték játék gereblyével. Ráadásul Hanna minden felszólításra nyávogó „Még neeeeeeeeee, porfiiiiiiiiiiiiiis” („porfis” = „por favor” = légyszi) felkiáltással reagált, amitől a hátamon az összes szőrszál azonnali hatállyal égnek állt, úgyhogy átmenetileg fel is adtam a küzdést.

Délután 1 óra lett, mire sikerült összepakolni és elindulni a vízeséshez. Autóval mentünk, mert attól féltem, hogy ha a hátamra teszem Dávidot, akkor ő azzal a lendülettel el is alszik. Márpedig csak és kizárólag a hazaúton alhat, különben biztosan megbolondulunk mind.

Én most akkor elalszom

5 perces kocsikázás után megérkeztünk a vízeséshez (Dávid még mindig ébren), kiszálltunk az autóból, körbenéztünk a büfében (Dávid továbbra is ébren), rendeltünk békalevet („jugo de sapo”, valójában bizarr színű gyömbéres üdítő), majd szomorúan végignéztük, ahogy Dávid – minden erőfeszítésünk ellenére – végül csak elalszik Árpi kezében. Soha, de tényleg soha, nem alszik el kézben. Nyüglődik, hisztizik, tekereg, de el nem alszik. Akkor sem, ha hullafáradt. Most bezzeg elaludt. Hiába böködtük, hiába nevettettük, neki egyszerűen lecsukódtak a szemei, és viszlát. Mivel időközben ennivalót is rendeltünk, be sem pattanhattunk az autóba, hogy ott folytassa a szundit.  Ehelyett szépen kialudta magát a kezemben, amíg mi megettük az ebédet és pont abban a pillanatban ébredt fel, amikor megpróbáltam betenni az ülésébe. Ennyit a – legalább részben – nyugis hazaútról.

Hanna: "Úgy kerül bele a tenger hangja,
hogy sokáig van a víz fenekén és benne marad."

Most már úgyis mindegy alapon, ahelyett, hogy rögtön hazaindultunk volna, még „gyorsan” felhajtottunk a hegyre megnézni a kilátást. Kilátás nem igazán volt, legalábbis nem ott, ahová igyekeztünk, volt viszont sár, iszonyatos meredélyek, pánik, sikoltozó Andi és végül – hogy még kellemesebb legyen a lejtmenet – hatalmas felhőszakadás. A hangulatot fokozandó Dávid is megkezdte a visítást, mi pedig a kekszek minél kisebb darabokra történő aprítását. Nehogy idő előtt elfogyjon az egész csomag.

Vízesés

Az utazás minden várakozást felül(alul?)múlóan rettenetes volt. A rettenetes szó valójában nem is fejezi ki elég jól, hogy mennyire elviselhetetlenül rémséges 3.5 órát töltöttünk a kocsiban. Dávid sikítva üvöltött és csak rövid időre lehetett lefoglalni, még a kekszekkel is. Volt egy kisebb névjegykártyákkal zsonglőrködős és egy valamivel hosszabb éneklős epizód, amikor csöndben maradt, de ezektől eltekintve az idegtépő hangzavar volt a délután meghatározó eleme. Ehhez társult a sötétben száguldozó és össze-vissza előzgető autók tömkelege, a zuhogó eső, végül pedig a már említett vasárnap esti csúcsforgalom, amit úgy kell elképzelni, hogy az ember 15 percig áll sorba, hogy bejusson az autópálya fizetőkapuján, majd újabb 15 percig vánszorog lépésben, mielőtt sikerül kettesbe váltani. Mindeközben a sávok között mogyoró-, mangó- és kókuszlé-árusok sétálgatnak.

Morcos Árpi füldugóval

Ezek után annyira, de annyira jó volt vége hazaérni Atenasba. Azt hiszem, többé el sem akarok innen menni. Legalábbis autóval biztosan nem. Sötétben meg aztán pláne nem.

Ennyit láttunk az útból

2013.11.23 Panama helyett tábortűz

Playa Hermosa

Reggel még úgy ébredtünk, hogy pakolunk és indulunk Panamába. Jó, nem hajnali 6-kor, ahogy eredetileg terveztük, hanem mondjuk 9-kor. Esetleg 11-kor. De megyünk, az biztos. Lehet, hogy mégsem autóval, mert a határ előtt sok az ellenőrzés és feltehetőleg nem örülnének, amikor kiderül, hogy 6-an ülünk az 5 személyes kocsiban, ráadásul Árpi jogosítványát továbbra is otthon tartjuk, de megreggelizünk, elköszönünk, felülünk a buszra és meg sem állunk Panamáig. Azért előtte még elmegyünk az automatához Dollárért és megvesszük a buszjegyet, de ezek már csak apró részletkérdések. Mint ahogyan az is, hogy az automata nem működik, a buszjegyről pedig kiderült, hogy 10.500 colónba (~5000 Ft) kerül. Fejenként. Egy irányba.

Olyan mintha fuldokolna, pedig nem is

Ebéd

Csokival töltött banán

Na és ilyenkor mi van? Hirtelen elfogyott minden lendületünk. Ráadásul a gyerekek is inkább maradtak volna. Naná. Csak jobb program remek társaságban, a tengerparton gyűjtögetni a kagylókat, mint egy túlságosan meleg/hideg buszon zötykölődni órákon át, azért, hogy a végén hazaküldjenek, mert nincs nálunk elég készpénz. Jobb lesz nekünk Uvitában. A vízumra meg majd kitalálunk valamit. Mondjuk rajzolunk egyet az útlevélbe. Nem lehet az olyan nehéz. A nagypapám simán megcsinálta volna. Igaz, hogy ő híres építész volt, de talán én is örököltem némi rajztehetséget. Nem örököltem. Elefánton és méhecskén kívül semmit sem tudok rajzolni. Mindegy. Van még majdnem egy hetünk, mielőtt lejár a vízum, addig még gondolkodhatunk a dolgon. 

Nézzük csak, vajon mennyire meleg?

Miután eldöntöttük, hogy maradunk, bevásároltunk és leköltöztünk a partra, hogy tábortűzön húst és zöldségeket süssünk. Ezúttal egy kicsit távolabbi strandra mentünk, a neve Playa Hermosa (szép tengerpart). Tényleg gyönyörű volt. Pont apálykor érkeztünk, ilyenkor 100 méteres homokcsík választja el az óceánt az erdőtől. Kellemes szellő fújt és helyes kis hullámok tették szórakoztatóvá a fürdést.

Amíg a férfiak parazsat készítettek, a gyerekek a pancsoltak és a homokban játszottak. Dávid ezúttal hol a parton focizó csapat labdáját akarta megszerezni, hol pedig a tűzbe próbált nagy lendülettel beleesni. Folyamatosan a nyomában kellett lenni, különben biztosan valami balhéba keveredik.

3 óra lehetett mire elkészültek az első mézes-mustáros csirkeszeletek. A gyerekek rávetették magukat az ételre, pillanatok alatt mindent elpusztítottak, majd azonnal további húsokat követeltek. Csak ettek és ettek, egy ponton azt hittem nekünk felnőtteknek már nem is marad semmi. Úgy másfél kiló csirke, fél zacskó krumpli, 20 tortilla, 2 avokádó és ki tudja mennyi kukorica után végre aztán mindannyian jóllaktak. Árpi szokta mondani, hogy csak kicsit kéne éheztetnünk a lányokat és mindjárt kiderülne, hogy tulajdonképpen nem is válogatósak. Csak úgy tesznek mintha. Ez után az ebéd után kezdem elhinni, hogy igaza van.

Activity

Lefekvés előtt Activity-t játszottunk. Minden gyerek nagyon ügyesen rajzolt, mutogatott, magyarázott. A legviccesebb az volt, amikor Hannus az első rajzolós feladatánál annyira elmerült a részletek tökéletesítésében, hogy a feléig sem jutott, mire lejárt az ideje. Árpi közben elkeseredetten próbált találgatni, kérdezgetni, de Hanna nem is figyelt. Piacot rajzolt. Asztal, rajta alma, körte, karalábé, mögötte bácsi. Rajzórán tuti ötös.

Azt hiszem otthon majd nekünk is vennünk kell egy Activity-t

Műtermi fotó

2013.11.22 Sok kiabálás és még több OREO

Az uvitai strand naplementekor

A panamai utazást rengeteg tervezés és szorgos készülődés előzte meg. Főleg tervezés. Abban jók vagyunk. Megbeszéljük miként fogunk a legapróbb részletekig mindent megszervezni az utazásra, végül pedig addig jutunk, hogy a neten megnézzük hány szálloda található az adott városban.  Sok. Szuper, akkor nem lehet gond. 

Mindjárt fürdés

A legújabb szabályok értelmében ahhoz, hogy valaki átlépje a panamai határt, azon felül, hogy hitelt érdemlően bizonyítani köteles, hogy záros határidőn belül távozik az országból, 500$ vagyonnal is rendelkeznie kell. Hitelkártya, costa ricai colón nem számít. Csak dollár, vagy angol nyelvű bankszámlakivonat az elfogadott. Nekünk többszöri nekifutásra sem sikerült beszereznünk egyiket sem.

Az automata nem akart dollárt kiadni (noha kellett volna neki), és a bankban sem kaptam, mert nem dombornyomott a kártyám. Angol nyelvű bankszámlakivonatról egy magyar netbankban pedig ne is álmodjon az ember. Semmi baj, Uvitában is van bank, majd ott elintézzük.

Meztelen szökevény

Indulás előtt gyorsan futottunk még két kört az automatáknál, de ezúttal sem jártunk sikerrel, úgyhogy hazarohantunk az otthonfelejtett holmikért, beugrottunk a pékségbe némi útravalóért és röpke másfél óra késéssel nekiindultunk a majd 200 km-es túrának.

Fények

Dávid 5 teljes percig bírta kiabálás nélkül, azután rákezdett. Néhány erőtlen felvidítási kísérletet követően - minden előzetes fogadkozásom ellenére - elővettem az OREO-t (ezúttal feketét, hogy jól látszódjon) és adagolni kezdtem a kekszdarabokat. Dávid szófogadóan megette. A visítást még így sem hagyta abba teljesen, de szerencsére teli szájjal kevésbé ügyes. Árpi a biztonság kedvéért még a ház előtt bedugaszolta a fülét az előre kikészített papírzsebkendőkkel. Neki volt igaza.

Ha Dávid hangoskodása nem lett volna elég stresszes, akkor ott volt még a péntek délutáni forgalom (ami mint utóbb kiderült kutyafüle a vasárnap estihez képest), a rengeteg kamion, a 40 fokos hőség (a légkondi nem működik a kocsiban) és a türelmetlen, éhes gyerekek. Indul a pihentető, hétvégi kikapcsolódás!

Ilyen erős vagyok!

3 órával és számtalan „mikorérünkmárodával” később, fáradtan, rojtos idegekkel, egyesek talpig maszatosan, végre megérkeztünk Uvitába. Bennfentes információink szerint, amióta július elején itt jártunk, néhány fokot hűlt a levegő, de ezt az én „tökéletes” atenasi klímához szokott szervezetem nem érzékelte. Pont ugyanúgy izzadtam a párás hősében, mint 4 hónappal ezelőtt. 

Kiszálltunk az autóból, bepakoltunk a házba, leroskadtunk egy székre és próbáltuk túltenni magunkat az elmúlt órák megrázkódtatásain. Legalábbis Árpi és én. A gyerekek nem voltak megrázva. Ők a viszontlátás örömére azonnal őrült randalírozásba kezdtek. Először a kertben, később a strandon.

Készül a vacsora

Mert, hogy a délután a parton folytatódott. Ha már itt vagyunk az óceánnál, akkor az a minimum, hogy onnan nézzük a naplementét. Tehát gyors átöltözés, vissza az autóba és irány a víz!

Itt kezdődött csak az igazi játék. A nagyobbak a hullámok között ugráltak, Dávid pedig a homokban rohangált Foltossal, az apró kutyussal. A vízbe most sem ment be, de a part mentén messzire elszaladt és csak néha fordult vissza, hogy huncutul rámnevessen. Ki tudja, hol járna már, ha nem követem minden lépését. Tipikus fiúgyerek. A lányok sosem mentek ilyen bátran világgá.

Csajok

Már besötétedett, mire visszaértünk a házba. Mivel Dávid délután nem aludt (helyette órákon át fárasztotta magát felesleges kiabálással), arra számítottam, hogy vacsora után hipp-hopp elalszik és végre én is hátradőlhetek egy kicsit. Haha. Háromszor vittem be a szobába és tettem le az ágyába, abban a hitben, hogy most már aztán egész biztosan alszik, ő pedig háromszor kelt fel azon nyomban és rohant ki a nappaliba, hogy folytassa egész estés ámokfutását. Végül már 9 óra is elmúlt, mire elaludt. Normál esetben 7-ig sem bírja, de ezúttal nagyon bejött neki a társaság. No meg a könyvespolc, amiről úgy kellett 5 percenként lerángatni. Mondom én, hogy fiúgyerek.

Kamilla és Hanna sem vesztegették az időt. Felöltöztek Kamilla legszebb ruháiba, kisminkelték egymást és úgy flangáltak fel-le a lakásban. A dolog neve „pasasozás”. Nem tudom, hogy ezzel a férfiakra (remélem nem), vagy a spanyol mazsola szóra utaltak-e a lányok, de az biztos, hogy jó sok sugdolózás is járt hozzá. Meg egy felháborodott Léna, akit kihagytak a játékból.

Monster High

A lányokat is nehéz volt ágyba parancsolni. Vacsora után mesefilmeket néztek (nem is tudtam, hogy a Monster High nem csak rémes kinézetű baba, hanem rémes rajzfilm is), és noha már gyakorlatilag aludtak a televízió előtt, csak nagy nehezen voltak hajlandóak átvonulni a hálóba, hogy ott folytassák a vihorászást.

Koktél

Még szerencse, hogy Mariana remek Piña Coladat készített (valódi ananászból), különben lehet, hogy megtépázott idegeim idő előtt felmondják a szolgálatot. Így viszont mosolyogva bírtam egészen este 10-ig, amikor is végre teljes csend lett.

Később - valamikor ½12 magasságában – Dávid újra felpattant az ágyból és tett egy utolsó kísérletet a szökésre, de résen voltam és még az ajtóban elkaptam. 

2013.11.22-24 A hétvége, amikor Panamába indultunk…

… de csak Uvitáig jutottunk.

A terv az volt, hogy péntek délben indulunk, az éjszakát Uvitában töltötjük, szombaton kora reggel pedig, továbbautózunk a panamai határhoz. Ott letesszük a kocsit (nem vihetjük át a határon, mert nem a miénk) és busszal folytatjuk, a nagyjából 80 km-re található csodálatos Boquete városkáig. 

Ebből az ambiciózus tervből végül annyi valósult meg, hogy hosszas atenasi bénázás és 3 üvöltéssel és száguldozó kamionok előzgetésével töltött óra után, szerencsésen megérkeztünk Marianáékhoz Uvitába.

Innen többszöri újratervezést követően végül egész vasárnap délutánig el sem mozdultunk. Ekkor nagy nehezen összeszedelőzködtünk és visszaindultunk Atenasba, de csak mert hétfőn már itt van dolgunk. Ha nem így lenne, tuti Uvitában strandolnánk még most is. Jól éreztük magunkat, na!

Részletek később. 

2013.11.21 Bababuli

Életemben először részt vettem egy valódi „baby shower”-en, azaz magyarul (a Wikipédia szerint) újszülöttköszöntőn. Vicces megnevezés, miután a baba még a pocakban van, de előfordulhat, hogy csak én vagyok ma kötözködős kedvemben.

Csak csajok

Amerikai szokás, hogy a baba érkezése előtt a leendő anyuka összeül a barátnőivel, hogy nagy evés-ivás és babaruha-nézegetés közepette kakis pelusokról értekezzen. Ez történt most is, csak mivel Costa Ricában vagyunk, a környezetkímélő mosható pelenkák helyett, ezúttal kígyókról és bogarakról folyt a diskurzus. Hatalmas tarantulákról, akik minden decemberben a lefolyóból bukkannak elő és viperákról, akiket a machetés ember a szomszédból rohan át lefejezni. Klasszikus női témák.

Kislány lesz

Ezen kívül játszottunk néhány – ilyenkor szokásos - babás játékot is. Például egy madzag segítségével kellett megtippelni a kismama pontos has-körfogatát. Vicces játék, de csak óvatosan alkalmazandó. Aki ugyanis nem tudná, szülés előtt jópofa, szülés után életveszélyes egy nő hasának méretén nevetgélni. Az enyémen még így 15 hónap után is az. Hiába csináltam heteken keresztül minden nap felüléseket, a látvány nem lett kevésbé komikus. Abba is hagytam az önsanyargatást, helyette inkább kekszrágcsálással erősítem a hasizmaimat.

Lufik speciális effekttel

A buli igazán jól sikerült. Finomat ettünk, jót beszélgettünk és – mivel a gyerekek otthon maradtak - végre végigmondhattam a mondataimat, sőt, ha kedvem tartotta, én vághattam más szavába. A lányok erősen nehezményezték, hogy a meghívás csak anyukáknak szólt,  de szerintem igenis kellemes volt - a változatosság kedvéért - anélkül megenni a vacsorát, hogy valaki sikítva rángatná a nadrágom szárát.

Egy hét múlva hálaadásnapi pulykafutásra vagyunk hivatalosak. Ez itt kérem tiszta Amerika! És nem, nem a pulyka fog futni, hanem Árpi.