2013.09.29 A kisherceg sétára indul

Kilátás a városra

Léna most már hivatalosan is előlépett Családi Bogármentő és Pókelhárító Szakemberré. Ha bárki (értsd én) olyan nagyobbacska, kevéssé gusztusos állatot talál a lakásban, mint csótány, pók, egyéb ismeretlen soklábú szörnyeteg, csak szól Lénácskának, ő pedig azon nyomban seprűt és lapátot ragad és intézkedik. Bármit megment/eltakarít, legyen szó élő vagy holt ízeltlábúról. Nagyon büszke vagyok rá, mert a legnagyobb természetességgel tesz-veszi azokat a rettenetesen félelmetes dögöket, amiket én általában még közelről megnézni sem merek. Bátor gyermek. És milyen praktikus, ha az embernek egy ilyen lánya van egy olyan helyen, mint Costa Rica. Mázlista vagyok. 

Két kedvencem a villanyoszlop és a piros akasztófa

A ma reggeli bogár-kilakoltatási projekt után sétára indultunk. Eljött az ideje, hogy két sikertelen kísérlet után, most már tényleg megnézzük közelről is azt az elképesztően ronda, fehér-piros kocka házat a hegy tetején (és az óriás-villanyoszlop tövében), melynek látványa minden reggelinket feldobja és amit Hannus már olyan régóta szeretne körbejárni.

Erősen sütött a nap, és mivel Dávid sapkát venni továbbra sem hajlandó, egy esernyővel igyekeztem megóvni őt a leégéstől. Ezt a módszert itt sokan alkalmazzák. Okos dolog, hisz reggel nagyon meleg van, este nagyon hideg van, soha nincs jó idő, mindig esik az eső. Kivéve, hogy nagy hideg az nincs. Eső viszont annál több. Nekünk pedig azóta van esernyőnk, amióta kétszer taxival kellett hazamennünk a boltból és harmadikra inkább vettünk egyet, mert hosszútávon határozottan kifizetődőbbnek kezdett tűnni, mint a taxizás. Így legalább Dávid (és én, haha) nem ázik többé el.

Ki van az ernyő alatt?

Dávid már itthon álmos és nyűgős volt, úgyhogy teljesen logikus lett volna, ha az elindulás utáni harmadik percben mély álomba zuhan és szép csöndben szuszogva teljesíti a 4 km-es túrát. Ő azonban valamiért úgy döntött, nem alszik. Alapos a gyanú, hogy Hannus folyamatos és igen hangos monológja akadályozta az elalvásban, de persze az érintett mindent tagad. Mármint Hanna, nem Dávid. 

Mosom kezeimet, ha Dávid véletlenül elkényeztetett lesz (?)

Így mentünk, mendegéltünk. Dávid az ernyőt rángatta és rúgkapált, Hanna beszélt, LucaLéna nézelődött, Árpi fotózott. Útközben megcsodáltuk felülnézetből a várost, beazonosítottuk a templomot, az iskolát és talán a saját házunkat is, aztán megérkeztünk a csoda-kocka-palotához. Hát igen. Ilyen az, amikor valakinek sok a pénze, de nincs ízlése és ahelyett, hogy megfizetne valakit, akinek van, majd ő jobban tudja. Árpi nem volt ennyire szigorú a házzal szemben és az is tény, hogy az eddig ismeretlen oldala kicsit elviselhetőbb, mint az a fele, amin két hónapja röhögünk, na de akkor is. Miért kell a természet közepébe, a környék legmagasabb pontjára hatalmas színes kockát építeni, piros színű akasztófa-zuhanyal? Költői kérdés. A kilátás viszont tényleg első osztályú.

Előröl nézve is cukik

Miután körbejártuk és minden irányból oda-vissza lefotóztuk az építészeti remekművet, elindultunk lefelé. Dávid igen hamar úgy döntött, hogy ebből neki elege van és ő bizony sürgősen leszáll a hátamról. Jól van – gondoltam – pihenünk egy kicsit. Némi útszélén ücsörgés után, már épp vissza szerettem volna tenni a némileg lenyugodott Dávidot a hordókába, amikor a lányok közölték, hogy miután a gyermek tud járni, ideje lenne gyalog folytatnia az utat. Luca és Hanna tehát megfogták a kezét, Léna hátulról a feje fölé tartotta az ernyőt és a menet megindult hazafelé. A kisherceg és az ő kísérete. Dávid szorgalmasan lépkedett a kis csapat közepén, egyik pici duci lábát téve a másik elé. Természetesen majdnem teljesen kinyújtva, ahogy kell. Menet közben néha hátrafordult és büszkén ránk nevetett. A világ legaranyosabb jelenete. Mi pedig jó szülők módjára azon nyomban el is lőttünk 10 tekercs filmet a témára.