2013.09.14 Fáklyák és lámpások

Lányoknak piros sapka, fiúknak kék jár

Ez egy különösen mozgalmas és fárasztó szombat volt. Dávid 4.29-kor úgy döntött, hogy reggel van és ettől az elképzelésétől semmivel sem lehetett eltántorítani. Egy órán keresztül próbáltunk úgy tenni, mintha aludnák és nem vettünk tudomást a nappaliban fel-le masírozó, pakolászó, időnként kiabáló babáról, de ő csak nem akart visszaaludni. Végül feladtuk a küzdelmet és kisebb morgolódás kíséretében felkeltünk mindannyian.

Sorfal

½ 10-kor érkezett Gabiék gépe Kolumbiából, úgyhogy reggeli után Árpinak sürgősen mennie kellett a reptérre. Nem azért, mert késében volt, hanem mert én 8 és 9 között 5 percenként kérdeztem meg, hogy mikor indul végre. A szokásos „siessünk, siessünk, elmegy a vonat”-hangulatomra rátett egy lapáttal, amikor a telefonomban találtam egy üzenetet Gabitól, tegnap délután 5.09-es időbélyeggel, miszerint felültek a gépre, és tartanak Costa Rica felé. Atyaúristen, ez nem lehet igaz! Este ½ 10-kor érkeztek, elkéstünk, vége mindennek. 

Megérkezett a fáklya 

Amikor aztán a pánik okozta szürke köd oszlani kezdett, eszembe jutott, hogy tegnap este 9-kor még arról beszéltük Skype-n, hogy ki mikor kel reggel, szóval biztosan nem várakoznak 12 órája a san josé-i reptéren. Ettől kicsit megnyugodtam. Teljesen persze nem, mert valamennyire mindig kell aggódni. Egyrészt mert jobb félni, mint megijedni, másrészt mert – Árpi szerint – én tulajdonképpen szeretek aggódni. Akárhogy is, szólni kell majd egy szerviz-mérnöknek, hogy a kolumbiai SMS központ órája rosszul jár és ez igen komoly következményekkel járhat olyan gyengébb idegzetű felhasználók esetében, mint én.

Himnusz

Miután Árpi elment, hamarosan útnak indultunk mi is. Ahogy (Európában) kell, pontban ½ 11-kor beléptünk az iskola kapuján. A gyerekek és a szülők az udvaron gyülekeztek. Léna csatlakozott a csoportjához, mi többiek oldalról figyeltük az eseményeket. Pontosabban esemény hiányában leginkább Lénát figyeltük.

Közben a tanárok kiosztották a sapkákat és a pici zászlókat, minden kék-fehér-pirosban pompázott. Lénának hamar elege lett az egyhelyben toporgásból és látványosan unatkozni kezdett. Egy idő után felterelték őket a lépcsőn és szépen egyesével odaállítottak mindenkit a korláthoz. Ott kell majd állniuk, amikor jön a fáklya. A fáklya ugyanis a Spanyolországtól való függetlenedés jelképe, amit iskolás gyerekek visznek futva Guatemalából egészen Cartago-ig, a régi fővárosig. Atenas is útba esik, ezért a felhajtás.

Gabi és Verus

Hajni és Marci

Léna hősiesen állt a lépcső legfelső fokán, a napon. Mikor a tanító néninek melege lett, bekísérte a gyerekeket az árnyékba, ahol leülhettek a földre pihenni. Léna megint elmondta, mennyire unja ezt az egészet. Nem csoda, tényleg dög unalmas volt. Nagyjából egy óra után megkérdeztem a tanító nénit, hogy még mennyit kell várni. Nem tudja. Amíg meg nem jön a fáklya. De szerinte is nagyon meleg van. És valószínűleg szerinte is unalmas a buli, bár ezt nem mondta, de láttam rajta.

Fagyizunk

Újabb fél óra után - amikor már azt gondoltam, én vetem le magam a földre és kezdek hangos hisztibe, hacsak nem történi valami nagyon gyorsan – megjött a reptéri különítmény. Akkora volt az öröm, hogy hirtelen azt is elfelejtettük, mennyire rossz nekünk. Aztán szerencsére a fáklya is megérkezett. A gyerekek körbefutották vele az iskola előtti teret, majd a nemzeti színbe öltözött ovisok sorfala előtt bevitték a színházterembe és elénekelték neki a himnuszt. Tulajdonképpen nagyon szép volt az egész. Léna pedig édesen állt, szívére tett kézzel (himnusz alatt így szokás) és komoly arccal figyelt.

Sok szőke, magyar gyerek

A fáklya-ceremónia után következett az ebéd. Ünnepi casado-t készítettünk itthon, majd miután megettük, – „bemutatjuk Atenast”-címszóval – elmentünk a nagyboltba fagyizni. Útközben a lányok azon vitáztak, mikor, ki foghatja Verus és Marci kezét. Meg is voltam sértődve, hogy az én kezem – amiért máskor közelharc folyik – már senkit sem érdekel.

Lámpások

¾ 6-ra ismét az iskolába mentünk, ezúttal a lámpásos felvonulásra. A délelőtt megismert „időre megyünk, sokat várunk, halálra unjuk magunkat”-élmény megint meg volt. Azt hittem azért gyülekezünk ¾ 6-kor, hogy 6-kor indulhasson a menet, de nem. 6-kor még csak a zenés-táncos műsor kezdődött, a zsúfolt színházteremben. Újra volt himnusz (Hanna énekelte is), különböző fellépők, meleg és sok fáradt gyerek. 

Hajniék 7-kor mondták, hogy köszönik, ők kimulatták magukat és mennek haza, amikor végre megindult a tömeg kifelé. Az utcán még többen voltak, lassan sétáltak, a kezükben lámpással.

Lámpás-tenger

Fantasztikus volt a hangulat, ahogy ezernyi kis fény világított ezernyi gyerek kezében. A lányok is el voltak ragadtatva, noha olyan fáradtak voltak, hogy majdnem állva elaludt mindegyik. Hannus - nagyon okosan - tudni akarta, hogy mi a terv arra az esetre, ha elvesznének. De szerencsére nem vesztek el. Amikor pedig újra visszaértünk az iskola elé, összefutottunk Natalie-val, akinek most már Luca a legjobb barátnője. Lucának még mindig Noémi, de ezt udvariasságból nem mondta.