2013.09.16 Parque Nacional Carara

Kirándul a csapat

A Carara Nemzeti Park nagyjából 50 km-re, nyugatra fekszik tőlünk, egész közel a Csendes-óceánhoz. Párás, meleg dzsungel, ahol rengeteg madarat és hatalmas fákat lehet látni. Az egyórás autózás alatt – hogy ne unatkozzunk izzadás közben - Dávid folyamatos üvöltéssel szórakoztatott minket. Olyan magas hangon sikított, hogy Árpinak megfájdult a füle. 

A keselyűk is segítenek a szegény turisták
elfogyasztásában

Szerencsére a teljes idegösszeomlás előtt 3 perccel megérkeztünk a krokodilos folyóhoz, aminek mostanra a nevét is sikerült megjegyeznem: Tárcoles. Ezúttal egy akkora dög pihent a híd alatt, hogy 15 méter magasból is halálra rémültem tőle. Aztán azt is megláttuk, hogy az egyik kisebb példánytól 30 centire egy fél pár cipő hever a sárban. Micsoda mázli, hogy nemet mondtunk a krokodil-etetős hajókázásra, amire a szuvenír-árus fiú olyan nagy lelkesedéssel próbált beszervezni minket. Pedig akkor még nem is tudtuk, hogy a turistákat etetik meg a krokókkal.

Óriás leguán

A fák is óriásiak

Továbbindultunk, de szinte rögtön meg is álltunk, mert a híd másik oldalán rendőrök igazoltattak. Én rendes magyar módjára azon nyomban jól megijedtem és végiggondoltam az összes lehetséges forgatókönyvet, melyek természetesen mind tetemes bírsággal végződtek. Ehelyett azonban csak annyi történt, hogy a rendőrök kedvesen elkérték Árpi jogosítványát (a kocsi papírjai nem is kellettek) és amíg az egyikőjük ellenőrizte az okmányt, a másik szóval tartott minket. Főleg a gyerekekkel próbált beszélgetni, de hiába „que lindo” mindegyik, spanyol kommunikációban még fejlődniük kell. Marci eleinte édesen válaszolgatott a kérdéseire, de amikor a nevét kellett volna megmondania, úgy döntött, hogy eddig és ne tovább. Felhúzta az ablakot a rendőr bácsi orra előtt és ezzel részéről a beszélgetés le is volt zárva. És még ez sem volt elég, ahhoz, hogy megbüntessenek minket. Nem értem mi ütött ebbe az országba!

Gomba

A park bejáratánál kiszálltunk a kocsiból és megetettük a gyerekeket keksszel és almával.  Ők a keksz egy részét a füvön ücsörgő hatalmas leguánoknak adták, nehogy bárki is éhen maradjon. Miután az utolsó morzsa is eltűnt, indulhatott a túra. Már a harmadik méter után folyt mindenkiről a víz, még a gyerekek is úgy megizzadtak, hogy teljesen összeragadt a hajuk. Ennek ellenére több mint két órán keresztül hősiesen sétáltunk a hőségben.

Ez meg mi a fene?

A lányok szokás szerint folyamatosan beszéltek, úgyhogy feltehetőleg az élőlények 90%-át elijesztettük, de így is láttunk jó néhány fura szőrös állatkát és két zöld-fekete mérges békákat. A két legkisebb gyermek az út jelentős részét alva tette meg, de szerencsére Dávid – aki a hátamon utazott – még időben felébredt, különben a fiúk képesek lettek volna visszazavarni egy második körre, nehogy a baba kimaradjon valamiből.

Miután végigjártuk az őserdőt (és közben iszonyatosan elfáradtunk), beültünk a kocsiba, hogy egy kicsit lássunk az óceánból is. A gyerekek nagyon szerettek volna fürdeni és rettentő csalódottak voltak, amikor a parton kiderült, hogy a vízben krokodilok laknak, ezért embereknek nem ajánlatos ott pancsolni. A lányok próbáltak ugyan győzködni, hogy azért csak menjünk be, de szigorú anya voltam és nem engedtem. 

Csúcstalálkozó

Mivel mindenki farkaséhes volt, elmentünk a helyi étterembe és szépen, módszeresen végigettük az étlapot. Amikor végeztünk, rendeltünk még egy kör rákocskát, chipset és sült banánt, ami szintén pillanatok alatt elfogyott. Időnként annyit esznek a gyerekek, mintha nem is négyen (ebben az esetben hatan), hanem 14-en lennének. 

Tengerparti madárcsapat

Miközben ettünk, gyönyörű, piros ara papagájok üldögéltek a környező fákon, illetve repkedtek a fejünk fölött. Ez újdonság, mert eddig ilyen madarakkal csak állatkertben találkoztunk, szabadon soha.

Így készül a sárpogácsa

Ebéd/vacsi után újra lementünk a partra, naplementét nézni. Amíg Árpi készített vagy 300 fényképet a vízről, a hajókról, a partról, a madarakról és legfőképpen a gyerekekről, addig azok tetőtől-talpig összesározták magukat a parti homokban. Mikor már mindenki kellőképpen koszos és/vagy hisztis volt, visszasétáltunk a kocsihoz, levetkőztettük a gyerekeket és elindultunk haza. Az úton, Dávid ismét előadta az egyórás, sikítós műsort, úgyhogy idegileg kellőképpen meggyengülve értünk haza, de legalább az altatás könnyen ment.