2013.10.30 Café el Toledo

Több ismerősünk is mondta már, hogy mindenképpen látogassunk el az El Toledo kávéültetvényre, mert látnunk kell, hol terem a környék egyetlen organikus kávéja. Egy ideje tehát készülünk a túrára, de eddig csak a piacig jutottunk, ahol vettünk egy csomaggal az általuk készített bio-kávéból. Tényleg nagyon finom.

Kilátás

Mivel Hanna és Luca valamiért ismét szabadnapot kapott, Léna meg úgyis csak 9-ig lett volna iskolában (ha elvisszük egyáltalán), úgy döntöttünk ma van itt az ideje a kirándulásnak.

A farm nagyjából 7 km-re a házunktól, Atenas külvárosában, San Isidróban található.  Az odavezető út nagyon szép és igen meredek, kanyargós. Elhalad több kávéültetvény mellett is, így láthattuk például a város legnagyobb élelmiszerboltjának saját márkás kávéfeldolgozó üzemét. Ott készül az Ateneo kávé, amit általában inni szoktunk.

Indul a túra

Most ilyen szép nagy fák nőnek
az ültetvényen

Az El Toledo egy családi gazdaság, ahol több generáció él és dolgozik együtt. Minket Gabriel vezetett körbe az ültetvényen, elmesélve a kávétermesztéssel és főként az organikus gazdálkodással kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. Calderónék régi kávétermesztő család, már a nagypapa is ezzel foglalkozott. Hagyományos módon, vegyszerek felhasználásával dolgoztak és úgynevezett „Shade-grown coffee ”-t, azaz árnyékban nevelt kávét termesztettek. Ennek a módszernek a lényege, hogy a kávécserjéket magasabb fák árnyékába ültetik, hogy megóvják a növényt a direkt napfénytől. Amikor itthon utánanéztem a dolognak, kicsit össze is zavarodtam, mert az Interneten az ilyen módon nevelt kávénövényeket többnyire organikusnak titulálják, és sehol sem esik szó arról, amit Gabriel mesélt, mégpedig hogy évente egyszer a fák koronáját levágták, hogy abban az adott időszakban sok fény érje a cserjéket. A történet szempontjából persze mindegy is, csak ha már úgy teszek, mintha időközben kávészakértővé képeztem volna magamat, akkor jó lenne, nem hülyeségeket írni, hátha egyszer egy valódi hozzáértő is elolvassa. 

Útközben maracuját szedtünk

A lényeg tehát, hogy régen más módszerre dolgoztak, egész addig, amíg valamikor nagyjából 15 évvel ezelőtt Gabriel apukája meg nem betegedett a farmon használt vegyszerektől és el nem határozta, hogy áttér az organikus gazdálkodásra. Ekkor 5 környékbeli család összefogott és létrehozták saját kis TSZ-üket, amely a természettel harmóniában, vegyszerektől mentesen végez minden kávétermesztéssel kapcsolatos feladatot.

Rájöttek például, hogy ha különböző gyümölcsfákat és egyéb növényeket ültetnek a cserjék közé, akkor azok nem csak, hogy megóvják a kávét a károkozóktól, de a földet is ellátják tápanyagokkal és igen hasznosak az erózió ellen. A termés ugyan kisebb, mint annakidején, de mindenki sokkal egészségesebb és boldogabb, beleértve a növényeket is.  Például a korábbi gyakorlat szerint minden 6. évben tövig vágták a cserjéket és ilyenkor 1 évig nem volt termés, illetve 35 évente az egész ültetvényt le kellett cserélni. Most már csak 14 évente metszik vissza a kávét és vannak területek, ahol 50 éves növények nőnek.

Ennyit hagytak a hangyák

A kávé legnagyobb ellensége a gomba. Gabriel megmutatta, hogy míg korábban permettel irtották a levelek hátoldalán található sárga foltokat eredményező kávérozsdát, most egyszerűen hagyják, hogy egy másik, a kávéra nézve ártalmatlan fehér gomba megfékezze azt.

Azt is vicces volt látni, ahogy a levélvágó hangyák (akik régebben a kávéleveleket vagdalták össze), most inkább a cserjék között növő másik zöldséget hordták szét, de teljesen. Szinte nem is maradt belőle semmi. A kávéhoz viszont nem nyúltak. Pont, mint a gyerekek. Ha nincs jobb, akkor persze megfelel a húsleves, de szívesebben kezdik az étkezést palacsintával.

A kávéhajú lány

Miután végigjártuk a birtokot, visszatértünk a bejárat mellett található kis nyári konyhába. Itt megnéztük, hogyan pörkölik és csomagolják a kávét, sőt meg is kóstoltuk a különböző fajtákat. Teljesen más az íze az enyhe, a közepes és az erősen pörkölt változatnak. A lányok eközben egy hatalmas zsák nyers kávé között ugráltak, kosarakba szedték a szemeket, majd egymás fejére borogatták. Tisztára, mint a játszótéren, csak ezúttal nem homokszemek potyogtak a bugyijukból zuhanyzásnál, hanem kávé.

Pörkölés

Kóstoló

Valahol olvastam egyszer, hogy a kávétúra nagyon elcsépelt dolog, de attól még mindenki menjen csak el, mert remek élmény. És tényleg. Persze a házigazdák kedvessége és végtelen lelkesedése a természet és saját mesterségük iránt nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ilyen jól érezzük magunkat.

Ja, és a legjobb: kiderült, hogy Costa Ricában a gyerekek már 1 éves koruktól isznak kávét. Még mindig jobb, mint amikor kólát isznak, de talán egy kicsit akkor is korai. Hanna 8 éves, mégsem ízlett neki, a többiek pedig meg sem akarták kóstolni. Úgy tűnik nem elég spanyolul megtanulni ahhoz, hogy az ember beilleszkedjen ide. Azért még dolgozunk az ügyön. Mostantól reggelire mindenki kávét kap és punktum.

Hűl a frissen pörkölt kávé

2013.10.29 Dávid rohan

Ma végre sikerült megörökítenünk, ahogy Dávid a parkban szaladgál. Úgy tűnik elmúlt az az idő, amikor sietni csak négykézláb tudott.

A videó egyúttal egyfajta Star Wars werkfilmként is szolgál. A háttérben botokkal rohangáló emberlányoknak tűnő élőlények ugyanis valójában fénykardokkal hadonászó csillagközi szuperhősök.

A nap másik fontos eseménye, hogy vettünk egy zöldséghámozót. Ez természetesen már önmagában is komoly hírértékkel bír, de ha valaki a hozzá kapott használati utasítást is elolvassa, akkor gyorsan rájön, micsoda kincsre leltünk. Már akkor is megérte azt a 300 Colónt (150 Ft), amibe került, ha az első hámozásnál szétesik. 

Rendszeres Facebook felhasználóként sok mélyenszántó, a nyomaték kedvéért a Google segítségével angolra fordított idézetet van szerencsém olvasni nap, mint nap. Azokon is mindig könnyesre röhögöm magam, de irodalmi nagyszerűségükben meg sem közelítik ezt:

2013.10.28 Boldog Szülinapot, Vince!

Drága Vince!

Szülinapod alkalmából, a lányok egy kis meglepetéssel készültek.

Hannus lerajzolta, ahogy megérkezünk Budapestre az ajándékaiddal, kiszállunk a repülőből, ti pedig a reptéren vártok minket.

Hanna ajándéka

A másik meglepetés egy film, amit külön Neked forgattunk. 

A címe „Star Wars – Hanna Solo megmentése”.

Reméljük jól telt a szülinapod és rengeteg halat fogtál!

Sok puszit küldünk:

Hanna, Luca, Léna, Dávid, Árpi és Andi

2013.10.27 Majom napunk van!

Szent Rafael napi menet

Már egy teljes hete Szent Rafaelt, Atenas védőszentjét ünnepeljük. Úgy kezdődött, hogy múlt vasárnap a fél város elvonult a házunk előtt, virágokkal díszített szenteket cipelve. Először nem is tudtuk miért a nagy felhajtás, de aztán a gázosok a földszintről felvilágosítottak minket. Azt hittük, ezzel le is van tudva a dolog, pedig dehogyis. Még csak most kezdődött az ereszd-el-a-hajam.

A templomkertben felállítottak egy ugrálóvárat, az utcát lezárták és vurstlit csináltak belőle, és minden nap kétszer (reggel és este) petárdákat dobálnak. Ennek oka ismeretlen, de az biztos, hogy ijedtemben minden alkalommal ki akarok ugrani a gatyámból.

Valamelyik este pont a templom felé sétáltunk, amikor észrevettük, hogy ismét buli készülődik. A főkapu előtt ministránsok hada sorakozott, a templom dugig volt emberekkel és még a konyha is üzemelt. Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, elkezdődött a mise és a piros-fehér, hosszú ruhákba öltözött gyerekek hatalmas tapsolás, éneklés és élőzene közepette bevonultak a sorok között és valahol elől megálltak. Akkora volt a tömeg, hogy pontosan nem is lehetett látni, ezután mi történik, de mindegy is. A lényeget már láttuk és úgyis mennünk kellett haza.

Furcsa teremtmények

A fiú, akit lenyelt az ördög

Ma aztán megint egy felvonulásba csöppentünk. Szokásos vasárnap délelőtti édességbeszerző körutunkra indultunk, amikor a park sarkánál furcsa jelmezekbe öltözött gyerekekbe botlottunk. Mögöttük gyülekeztek a helyi iskolák mazsorett csoportjai és rezesbandái, akik egy teljes órája arra vártak, hogy valaki végre jelt adjon. 

Nekünk mázlink volt, mert a menet megérkezésünk után szinte azonnal megindult, a zenekarok pedig játszani kezdtek.  Természetesen mindegyik teljesen mást, amitől egy pillanat alatt hatalmas lett a hangzavar. Különösen olyankor volt érdekes az összhatás, amikor az egyik csapat már elvonult előttünk, a másik meg még nem ért oda. Két teljesen különböző ritmusú dobpüfölés sztereóban, hozzá némi alapzaj és kész is az ultramodern zenemű.  Amúgy a bandák külön-külön kifejezetten jók voltak, a felvonulás pedig nagyon színes és vidám. Még szerencse, hogy múlt vasárnap elfogyott minden édesség, különben lemaradtunk volna róla.

Kicsi mazsorettek

A parádé végeztével, sürgősen folytattuk utunkat a bolt felé, hisz eredetileg nem bámészkodni jöttünk ám. Vasárnap van, majdnem dél és még mindig nem vettünk egy fia cukorkát sem. Ez így tarthatatlan.

Rezesbanda

A boltnál sajnos újabb késlekedést szenvedett az édességbeszerző projektünk, ugyanis meg kellett állnunk majmokat nézni. Mert, hogy a majmok ismét eljöttek! És ezúttal volt nálunk fényképezőgép is. Kétkedők reszkessetek! Íme, a bizonyíték:

A majom!

Sokáig néztük őket, ahogy ugrálnak egyik fáról a másikra. A legjobb jelenet az volt, amikor egyikőjük a farkával kapaszkodott egy igen magas fa legfelső, kinyúló ágába, majd egyszer csak elengedte, zuhant egy picit és egy másik, kisebb fán landolva folytatta útját. Dávid boldogan kacagva mutogatott rájuk, mert szerinte minden állat vicces. De a majmok akkor is a legviccesebbek. 

Mr Gyorsszámoló

Hazafelé még megálltunk a templomkertben, ahol éppen marhavásár zajlott. A karám szélén lévő emelvényen egy cowboy kalapos férfi hadarta a számokat, a többi cowboy kalapos meg titkos jeleket küldött neki, amiből ő tudta, hogy mikor kell megállni és „lezárni a szavazást”. Számomra értethetetlent, hogy pontosan hogyan is dőlt el a végső ár, de minden esetre az ember gyorsszámolási képessége lenyűgöző volt. És végre azt is megtudtuk miért van karám a templomkertben.

A licit "tárgyai"

Azt hiszem viszont, hogy ezzel vége az egyhetes ünnepléssorozatnak. Az előbb ugyanis tűzijáték fényei látszottak az égen és én az ágyból néztem a műsort. VIP páholy. Szuper.

A lányok szerint „Ma jó napunk volt, majom napunk volt!”

2013.10.25 Sosem lesz már vége?

Ez még tegnap készült a strandon,
amikor átmenetileg mindenki egészségesnek tűnt

A hét elején Léna volt beteg, a hét közepén nekem volt egy gyakori fürdőszobai tartózkodást igénylő napom, ma hajnalban pedig Lulu ébresztett azzal, hogy hányingere van, és nem tud aludni.

Esti lefekvés után 3 perccel, illetve reggelente, a lányok - ezalatt főleg Hannát kell érteni - rendszeresen kijönnek a szobából elújságolni, hogy nem megy az alvás és mondjam meg, mi a teendő. Háát… próbáltad már úgy, hogy becsukod a szemed? Igen? De nem kell ám fél perc után kinyitni. Nem, tényleg nem. Akkor sem, ha még mindig nem alszol.

Na, hát így megy ez nálunk, úgyhogy amikor Lucus legmélyebb álmomból ébresztve kimondta a varázsszót („Nem tudok aludni”) én csak annyit válaszoltam, hogy „Szeretnéd, ha kártyáznék veled?” Igen, szerencsétlen gyerek arról panaszkodik, hogy beteg, én meg ezzel a buta viccel próbálom lerázni. Jaj, de megbántam már és azóta is szégyenkezem a történtek miatt. Ilyen mondásokért szokták az emberek vénségükre idősek otthonában, látogatók nélkül végezni. Lulu persze megbocsátott, de meglátjuk, kamasz korában hányszor vágja ezt majd még a fejemhez.

Kicsi a rakás

Amikor aztán tényleg felébredtem (és rájöttem, mekkora marhaságot mondtam), utánamentem a szobába, ahol szegénykém csukott szemmel feküdt, hősiesen alvást mímelve. Egész addig, amíg ki nem kellett rohannia a fürdőszobába. A vacsora ma másként gondolta. Úgy döntött kívül tágasabb.

Mondanám, hogy biztos a ceviche tehet róla, de úgy tudom az ételmérgezés ritkán lappang két napig. Persze ki tudja? Lehet, hogy egy ilyen egzotikus helyen, mint Costa Rica ez is másként működik.

Viszont amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt a betegség. Lucus napközben még borzasztó gyenge volt, szinte beszélni sem akart (teljességgel szokatlan), de ebéd után rohamos javulásnak indult és estére tökéletesen meggyógyult. Ez egy ilyen hét, valaki mindig beteg. Most már csak az a kérdés, ki lesz a következő?

2013.10.23 Ceviche: nyers hal, nyers rákkal és még nyersebb polippal

Indulás

Léna két nap alatt kigyógyult a lázból, Lulu pedig a hét második felére kimenőt kapott (ok ismeretlen), úgyhogy a délelőtt majdnem olyan volt, mintha hétvége lenne. Csak szegény Hannus senyvedett az iskolában, de szerencsére 11.30-kor őt is elengedték.

A nemzeti ünnep tiszteletére elhatároztuk, hogy főzés helyett meglátogatjuk végre a sarki étteremet és megkóstoljuk a híres cevichéjüket (ejtsd: szevicse). Már hetek óta mondjuk a tulajnak, hogy megyünk, itt volt az ideje beváltani az ígéretünket és egyúttal megúszni egy ebédfőzést.

Diana, az étterem tulajdonosa

Szokásomhoz híven most is csak utólag néztem utána, hogy mit is ettünk valójában, de azt hiszem ezúttal jobb így. A Wikipedia szerint a cucc veszélyesebb, mint egy AK-47-es. Konkrétan ennek az ételnek tulajdonítják a 90-es években kirobbant latin-amerikai kolerajárványt. A ceviche ugyanis nem más, mint nyers halból, rákból és/vagy polipból készül saláta. Köret nélkül. Itt Costa Ricában legalábbis nem nagyon adnak hozzá mást. Egy helyes kis levesestálat telemernek citromos-hagymás-korinaderes lében úszó tengeri herkentyűkkel, raknak mellé két nagyobbacska patacones-t (keményre sült banán lap) aztán szevasz. Mi tagadás nem egészen erre számítottunk. A lányokon láttam is a kétségbeesést. Arról volt szó, hogy ebédelni megyünk, nem? Akkor ez meg itt micsoda? De ha már eljöttünk, illedelmességből kértünk egy adagot a vegyesből (pedig jól meglettem volna a poliptappancsok látványa nélkül is) és kiültünk a teraszra elfogyasztani a csemegét. 

Ceviche con patacones

Én voltam a legjobban meglepve, amikor kiderült, hogy a ceviche tulajdonképpen finom. Legalábbis a halas rész, a többit kihagytam. Hanna úgy döntött inkább nem éhes, Léna és Dávid megkóstolták, de köszönték szépen, ez nem kaja, Luca viszont hatalmas lelkesedéssel ette a rákot és a polipot. Nem is tudom ki ez a gyerek.

A patacones viszont mindenkinél sikert aratott. Hanna és Dávid egymás kezéből szedegették ki a zsíros banándarabkákat. Nicaraguában ugyanezt fogpiszkálóra tűzve, kis kecskesajt-kockákkal együtt ettük. Úgy még finomabb. Már előre félek, mi lesz velünk Magyarországon süthető banán nélkül, de bízom a globális felmelegedésben és abban, hogy idővel a kertünkben termeszthetjük majd.

Ez most komoly?

Összességében tehát örülök, hogy kipróbáltuk a cevichét (Domokos már úgyis fel volt háborodva, hogy nem eszünk rendes tengeri izéket), de az biztos, hogy nem leszünk itt törzsvendégek. Főleg, miután megtudtam, hogy többféle érthetetlen, latin nevű betegséget lehet kapni tőle, mint ameddig spanyolul el tudok számolni.

Ebéd után elsétáltunk a boltba és megvettük a hozzávalókat az esti főzéshez. Csak nem úsztuk meg. Megnyithatnák már azt a McDonald’s-ot a centrumban, ami ellen az amerikaiak oly felháborodottan demonstrálni terveztek, amíg ki nem derült, hogy kacsa az egész. Nagy kár, ilyenkor jól jönne.

2013.10.20 Szülinapi pancsolás szakadó esőben

Sean 2 éves

Mondtam én, hogy nem jó ötlet 3-kor kezdeni egy zsúrt. Legalábbis az év legcsapadékosabb hónapjában biztosan nem. Délelőtt, amikor az ajándékot vásároltuk, még gyönyörűen sütött a nap, de mire indulni kellett a buliba, már erősen lógott az eső lába. 

A szülinapos

Ebéd előtt Lénácska belázasodott, úgyhogy kétfelé szakadt a csapat. Árpi, Luca, Hanna és Dávid szülinapozni mentek, mi pedig Lénával itthon maradtunk lázat mérni és Nurofent iszogatni. Szegény nagyon készült a tortaevésre és a pancsolásra és csalódott volt, hogy végül mindkettőből kimarad. Külön nehezítette a dolgot, hogy noha egy órával korábban csak elhaló nyöszörgést lehetett hallani az ágy irányából, az indulás pillanatában - hála az előzőleg elfogyasztott nagy adag lázcsillapítónak - épp jól érezte magát és állította, hogy ő bizony már meg is gyógyult. Mit tesz egy kis ibuprofen!

Árpiék tehát elmentek, az eső 20 percen belül ömleni kezdett, mi pedig az ágyon fekve, egyik rajzfilmet néztük a másik után. Szegény többiek, biztos nagyon megáznak! Valószínűleg nem is mulatnak valami jól. De szerinted azért hoznak majd a tortából?

Emeletes medence

Eközben a társaság egészségesebbik fele megérkezett a buliba, megvárta, hogy úgy igazán rákezdjen az eső, majd levonult a medencéhez fürdeni. Luca, Hanna, Dávid, Árpi és egy eddig ismeretlen apukaféle. Mindenki más maradt a kellemes, száraz szobában. Nem is értem. Micsoda nyápic banda!

Esőben fontos kellék az esernyő.
Akkor is, ha vizes fürdőruha van az emberen.

Dávid 5 perc alatt kékre fagyott a hideg vízben, de a lányokat sehogy sem lehetett kiszedni a medencéből. Csúszdáztak ugyanis. A fenti kismedencéből csúsztak a lenti nagyobba. Világos. Csak egy hülye elégszik meg egy medencével. Mindenesetre annyira élvezték, hogy miután hazajöttek és mindketten kétszer elmesélték az egész történetet előröl, hátulról, szegény Lénácska csak annyit mondott, „Anyu, meg kell hívnunk őket vendégségbe, mert akkor ők majd visszahívnak minket és én is kipróbálhatom a csúszdát.” A torta ezek után már szóba sem került, pedig Árpi szerint nagyon finom volt.

A mi ajándékunk (csak a labda, a baba már ott volt)

2013.10.19 Cartago, a békák városa - "City of F(r)ogs"

 Basilica de Nuestra Señora de los Angeles

Cartago Costa Rica első fővárosa volt egészen 1823-ig. A jelenlegi fővárostól - San Josétól - 25 km-re található, 1453 méteren, az Irazú vulkán lábánál. 750 méterrel fekszik magasabban, mint Atenas és ennek megfelelően érezhetően hűvösebb is a levegő. Azóta meg is néztem az időjárás-előrejelzéseket és minden napra 3-5 fokkal hidegebbet mondanak ott, mint itt.

Madártollra festett mű

A nap gyönyörűen sütött, amikor megérkeztünk, pedig korábban a hegyen már gyűltek a felhők, sőt egy kis eső is esett. Dávid pont elaludt, mire leparkoltunk a városközpontnak vélt hatalmas téren, úgyhogy Árpi leült babát felügyelni a kocsi melletti padra, mi pedig elmentünk a lányokkal a szomszédos pékségbe sütit és kávét venni. 

Mire visszaértünk, Árpi már elmélyülten beszélgetett egy helyi bácsival, aki saját műveit árulta a turistáknak és mellesleg mindent tudott Puskás Ferencről. Nagyon kedves volt és meglepően jól beszélt angolul, úgyhogy nemcsak, hogy vettünk tőle két madártollra festett papagájt, de búcsúzóul még meg is öleltem. Ez pedig – saját állítása szerint – végleg meggyőzte arról, hogy a magyar nők csúcsszuperek. Büszke is vagyok magamra.

A Santiago Apóstol templom romjai

Miután a bácsi elment, Dávid felébredt és bekakilt. Mi kikakiztuk és megetettük (ilyenkor mindig fel kell tölteni a felszabadult helyet a pociban, különben hogy lenne olyan helyes pufi), majd kiderült, hogy ez a tér bizony mégsem a főtér, hiába olyan nagy. Felpakoltunk hát és elindultunk a 400 méterrel odébb található valódi városközpontba. 

És tényleg. Nagy tér ott is volt, meg hatalmas tömeg is. Ezen kívül pedig egy gyönyörű romos templom, belsejében zöld gyeppel, virágokkal és kis tavakkal, amelyek tele vannak a turisták által bedobált pénzérmékkel. Ez annyira megtetszett a lányoknak, hogy rögtön ők is odaálltak pénzt hajigálni. Léna volt a legviccesebb, aki miután bedobta a saját tízesét, rájött, hogy kívánni azt bizony elfelejtett. Ettől kicsit kétségbe esett, de aztán megbeszéltük, hogy természetesen lehet utólag is és igen, teljesülni fog, csak tudni kell jót kívánni. Én például azt kívánnám, hogy legyen holnap vasárnap és akkor biztos a sikerélmény. Ez megnyugtatta. Lehet, hogy végül ő is ezt kívánta, esetleg azzal kiegészítve, hogy ne csak holnap, de holnapután is (és azután, meg azután…), mert akkor mindig lehet majd édességet enni. Remélem nem lesz túl nagy a csalódás, amikor két nap múlva mégiscsak suliba kell menni.

A templom belseje

A legenda szerint ködös éjszakákon egy fejnélküli szerzetes kísért a romok között. Azért jutott erre a sorsra szegény, mert megszentségtelenített egy szent helyet. Jelentsen ez bármit is. Mi arra tippeltünk, hogy nagyon kellett pisilnie. Mit kellett volna mondani? Muszáj volt előállni egy 12 éven aluliaknak szóló verzióval. A ministráns fiúkat csak nem hozhattuk fel.

A téren még csodáltuk egy darabig az akrobata fiukat, majd amikor eleredt az eső, beszaladtunk a Burger Kingbe - hogyhogy itt még nem tudják, hogy már nem is ez a neve? - egy kis sültkrumplira és fagyira. És a lényeg: végtelenszer utántölthető üdítőre. Csak annyit mondok, rajtunk ezúttal nem kaszáltak nagyot.

Banánt tessék!

A gyerekek legnagyobb örömére volt dühöngő, úgyhogy senkit sem zavart, hogy az eső nem akar elállni. Amikor pedig már nem várhattunk tovább – eredetileg világosban akartunk volna hazaérni - Árpi elszaladt a kocsiért és közben jól megázott. Esti zuhany kipipálva.

Hazafelé Dávid ismét hozta a formáját és bő egy órán át sikítva üvöltött. Hihetetlen, hogy milyen hangokat tud kipréselni magából, az embernek megfájdul a feje tőle. Csak otthon vettem észre, hogy Árpi papirzsepiket gyömöszölt a fülébe, hogy kevésbé hallja. Haha. Minimum valami rendes gépkezelőknek szánt, munkavédelmi fülvédő kellett volna oda. Azt hiszem meg is van, mit veszek neki szülinapjára.

A maradandó halláskárosodástól eltekintve a hazaút eseménytelenül zajlott. San Josén átjutni mindig izgalmas kaland, de még így sötétben is sikerült. Az út többi része pedig szinte végig autópálya, ami esőben sem olyan rémes. Persze lehet, hogy csak Dávid üvöltése vonta el a figyelmemet a rettegéstől.

Jó túra volt. A második vulkán a 11-ből. Legközelebb az Arenalra megyünk, az időpontot is meg van már.

Plaza Mayor, háttérben a romokkal

2013.10.19 A 100. bejegyzés: Parque Nacional Volcán Irazú

A kedvenc képem. A háttérben látszik némi vulkán is, de nem az a lényeg.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok a 100. bejegyzésig. Sőt, azt sem gondoltam volna, hogy valaha blogot írok majd. Minden esetre – hogy klasszikust idézzek - 100 már gombócból is sok, hát még fogalmazásból. Ez tehát a 100. bejegyzés és hogy különleges legyen, elutaztunk egy újabb vulkánhoz. Na jó, nem ezért utaztunk oda, de így sokkal jobban hangzik az egész.

3432 méteren

Az Irazú Costa Rica legmagasabb aktív vulkánja (3432 m), ráadásul közel is fekszik a fővároshoz, ezért igen népszerű turista látványosság. Mi is tervezzük már egy ideje, hogy meglátogatjuk, de eddig hol egyéb irányú elképesztően fontos elfoglaltságaink, hol pedig időjárási problémák miatt elmaradt az utazás. Magasságából kifolyólag a hegyen szinte mindig esik az eső és a meteorológiai honlapon folyamatos 7-8 fokokat jósolnak, ami a melegruháink mennyiségét tekintve ijesztően kevésnek tűnt. Most végre szombat reggelre napsütést ígértek, úgyhogy autót béreltünk és nekivágtunk a nagyjából 80 kilométeres útnak.

Piros

A lányok (főleg Léna) fel voltak háborodva, hogy még hétvégén is 6-kor kelünk, de szerettünk volna minél előbb felérni a csúcsra, hogy megelőzzük a felhőket és még tiszta időben láthassuk a krátert. A Google Maps szerint az út nem egész másfél óra, de rutinosak vagyunk, egy percig sem hittünk neki. Costa Ricában nem igazán működik a számoljunk autópályán 130, országúton pedig 90 km/h-val.  Az autópálya ugyan kétsávos, de összevissza kacskaringózik, futók szaladgálnak a leállósávban, a bénább sofőrök a belsőben repesztenek 60-al és néhány kilométerenként fizetőkapu lassítja a haladást. Ennek ellenére még mindig ez a legkevésbé félelmetes módja az autózásnak, mert legalább szerpentinek nincsenek. Egy hosszabb úton az átlagsebesség 40 km/h körül lehet, ha az embernek épp szerencséje van, nem ömlik az eső és kanyarból is csak kevesebb jut az adott szakaszra.

Háttérben a kráter

San Joséig már térkép nélkül is nagyon jól elnavigálunk, addig nem volt semmi gond. Az elkerülő utat viszont valamikor elmosta a víz, nem tudtuk, létezik-e még, és persze kitáblázva sem volt. Nem is találtuk meg. Mégis nagyon ügyesen – és a dugó miatt igen lassan – átjutottunk a városon Cartago irányába, hogy aztán újabb 20 km autópálya után, felkanyarodjunk a hegyre. A múltkori rettenetes szerpentines élmények még élénken éltek bennem, úgyhogy a meredek szakasz miatt napok óta álmatlanul forgolódtam, de ezúttal elmaradt a halálfélelem. Micsoda kár!

Itt látszik, hogy nem látszik. Mármint a tó.

A mostani járművünk sokkal újabb, mint az, amivel a Poásra mentünk (csak 20 éves), ezért nem volt olyan érzésem, mintha egy szétesőfélben lévő traktor tetején utaznék. Így is örültünk, hogy a hegy nem magasabb 20 méterrel, mert akkor már nem biztos, hogy feljutunk. A nemzeti park bejáratánál meg akartuk kérdezni, hogy a kénes bűz, amit érzünk, vajon a vulkán szaga-e, de amikor az őr körbeszimatolta  az autónkat, nem maradt kétségünk afelől, hogy szegény kicsi kocsi elérkezett teljesítőképessége határához.

A szemtelen uzsonnatolvaj

A parkolóban vicces állatka fogadott minket. Azóta megtudtuk, hogy a neve coati, azaz ormányos medve. Olyan természetességgel sétálgatott az autók között, mintha legalábbis ő lenne a parkolóőr. Tőlünk sem félt. Annyira nem, hogy egy óvatlan pillanatban kiugrott a kocsi alól és kirántotta Árpi kezéből a tízóraira szánt bagettet. Zacskóstul.  Volt nagy nevetés, aztán pedig nagy sírás-rívás. Szegény Lénának narancsot kellett ennie, mert az még mindig jobb, mint a banán.

Láblógatás

Az idővel hatalmas szerencsénk volt. Úgy tűzött a nap, hogy azon nyomban fel is kentem fél flakon napkrémet mindenkire. A 7-8 fokot sem tudom hol mérték, mert pulcsi ugyan kellett, de zárt cipőre már nem volt szükségem.

Nézzétek, mosómedve! Megehetem?

A parkot egy nagyjából másfél kilométer hosszú túra keretében lehet megtekinteni.  Eleinte a kráter peremén sétáltunk (és szomorúan vettük tudomásul, hogy a közepén lévő tó bizony kiszáradt), visszafelé pedig egy nagy vulkáni homokmezőn vágtunk át. Vicces látvány, ahogy egy-két színes virág, zöld fűszál kandikál ki a fekete földből. A lányok több fotósorozatot is készíttettek magukról, melyek mindegyikén különböző testhelyzetben csimpaszkodnak a korláton, majd miután Hanna talált 500 Colónt a földön, hirtelen elvesztették érdeklődésüket a modellszakma iránt és átmentek kincsvadászba. 

Végül még egy mosómedvével is találkoztunk. Ő is ennivalót szeretett volna tőlünk, de nem volt szerencséje. Elődje – a fura nevű valami – az összes kenyerünket megette már. Mire végeztünk a túrával, pont összegyűltek a felhők és szemerkélni kezdett az eső. Tökéletes időzítés. Mehetünk ebédelni.

Futás

A hegyről lefelé megálltunk az első étteremnél, ahol igen drágán, nagyon finomat ettünk, hogy aztán fél órán keresztül szenvedjünk a bankkártyás fizetéssel. Mondanom sem kell, sikertelenül. Business as usual. Csak tudnám, minek próbálkozom még mindig?

A nap befejezéseként, hazafelé útba ejtettük Cartagot, a „köd városát”. Sürgősen süteményre és kávéra volt szükségünk. Folyt köv…

Fekete homokozó

2013.10.18 Las pupusas

A pupusa El Salvador nemzeti étele, egy sajttal és babbal, illetve péppé főtt disznóhússal töltött, kukoricalisztből készült lepény. Ezt a disznóhúsos tölteléket valamiért pont úgy hívják El Salvadorban, mint ahogy itt Costa Ricában a töpörtyűt (chicharrón). Számomra ez csak itthon derült ki (amikor utánaolvastam a neten), egész addig szentül hittem, hogy darált töpörtyűt töltenek a tortillába. Bizarr.

A tölteléket belegyúrják a tésztába

A ma esti programot Beth szervezte. Mint megtudtuk, van egy remek pupusára specializálódott étterem itt Atenasban. Korábban sem az étteremről, sem pupusáról nem hallottunk soha, de semmi gond, mert azóta pótoltuk tudásbeli hiányosságainkat és immáron hivatalos pupusa szakértőnek mondhatjuk magunkat. A tanulási folyamatban apróbb fennakadás történt, amikor látványosan sokkot kaptam attól, hogy töpörtyűs lepényt kell majd vacsoráznom. Még szerencsére, hogy volt sima sajtos-babos, illetve sajtos-jalapeños változat is. Még nagyobb szerencse, hogy senkit sem sikerült megijesztenem azzal, hogy állítottam, a chicharrón bizony sült disznóbőr (vagy valami hasonló zsíros szörnyűség). A bolt előtt minden nap ül egy bácsi, aki szép, nagy, átlátszó zacskókban töpörtyűt árul és kiabál utánunk, hogy „Chicharrón, chicharrón”. Honnan kellett volna tudnom, hogy két országgal arrébb, ez a szó valami teljesen mást jelent?

Sül a pupusa

A vacsorán rajtunk kívül 2 amerikai és 1 ír család vett részt, összesen 3 db 3 év alatti gyermekkel, úgyhogy túlerőben voltunk. A lányok nagyon helyesen társalogtak az anyukákkal (spanyolul) és szórakoztatták a gyerekeiket (már amelyik hagyta magát). Főleg Atlee-t lehetett gyömöszölni. Ő Dávid 10 hónapos kis barátnője, akivel minden hétfőn séta közben egy órán át szemezik a babahordóból. Kivéve persze, amikor valamelyikük már előbb elalszik. Luca és Hanna felváltva hurcolták őt körbe a teremben, miközben többször összevesztek azon, hogy kinél mennyi ideig lehet a baba.

Itt épp Hanna kapta Atlee-t.
Még szerencse, hogy Lulunak is jutott baba.

Asztaltársaság

Az este jól sikerült. Végignéztük, ahogy meggyúrják és vaslapon megsütik a lepényeket, majd valami furcsa ízű káposztasalátával körítve megettük őket. Friss ananász- és guanabana levet ittunk hozzá és úgy jóllaktunk, mint a duda. Igen tápláló étel.

Olyan, mintha nem ízlene, pedig dehogynem

Mire hazaindultunk volna, már ömlött az eső. De nagyon. Még szerencse, hogy ezúttal autóval érkeztünk, mert különben csúnya nagy megázás lett volna az este vége. Béreltünk ugyanis egyet a holnapi vulkántúrához, és ha már ott állt a ház előtt, elhoztuk esernyőnek. Eddie-nek valamilyen családi vészhelyzet miatt le kellett mondania a szombati vendégséget, így a lányok kénytelenek lesznek pancsolás helyett vulkánt nézni. Vasárnap úgyis zsúrba vagyunk hivatalosak az ír kisfiúhoz, és ha minden igaz ott is lesz medence. Meg persze jó eséllyel szakadó eső is. Esős évszakban nem biztos, hogy a 3 órás kezdés a legtutibb.

Ide nekem azt is

Árpi és Dávid mostanában minden reggel kirándulni mennek. Árpi a hátára veszi a babát és elsétálnak az utca végére megcsodálni a teheneket. Dávid imádja ezt a programot. Hadonászik, mutogat, és hangosan mondja, hogy „búúúúúúúúúúú”. Lehet, hogy kénytelenek leszünk felírni a babanaplóba, hogy a gyermek első szava az volt, hogy „búúúúúúúúúúú”?