2014.01.06 A nagy utazás, avagy hogyan tegyük meg motorizált járműveken a 120 km-es távot 12 óra alatt

A kék az útvonalunk
A szürke, vastag vonal pedig egy alternatív útvonal, ami pontosan 3 perccel rövidebb a kéknél

Megérkezünk a Karib-tengerhez. Egész pontosan Cahuita várostól 5 km-re délre, egy kétszobás házikóba, amit egy teljes hétre béreltünk attól az amerikai házaspártól, akik itt laknak a telken a valamivel nagyobb házukban. A tengerpart innen 150 m, bár még nem láttuk, mert mire ideértünk orvul besötétedett. 

Buszra várva

Korán kezdtük a napot. 4-kor keltünk, 5-ig hatalmas lendülettel készülődtünk. Felöltöztünk, megreggeliztünk, pótoltuk az elmaradt takarítási lépéseket (pl. arra senki sem gondolt, hogy nem árt az ágyak alá is benézni, mielőtt az ember kihirdeti, hogy elkészült a söpréssel), majd ahelyett, hogy a terveknek megfelelően pontban 5-kor autóba ültünk volna, tovább készülődtünk és idegeskedtünk. Mostunk, teregettünk, újabb nejlonzacskókat tömtünk tele fontosabbnál fontosabb holmikkal, amiket az eddig ki nem takarított ágyak alól szedtünk össze. Pedig előre megbeszéltük, hogy nem lesznek nejlonzacskók. Mégis lettek. Sokan.

Végül közel 40 perces késéssel útnak indultunk. Első állomásunk Atenas volt, ahol Sylviára hagytuk a táskáink nagy részét, valamint az összes nejlonzacskót.

Dávidot folyamatosan szórakoztatni kell,
különben önveszélyessé válik

Ezután következett San José. Itt kapkodva átadtuk a kocsit Attilának és siettünk a 10 órás buszhoz, ami egyenesen Cahuitaba röpített volna minket. Csak volna, mert mint megtudtuk, a járat időközben átköltözött egy másik terminálra és innen csak Limónig megy busz, az is 10.30-kor. Egye fene, jó lesz. Nem nagyon jó, mert Limón veszélyes város és egy átszállás mindig macerás, de ha nincs más, akkor ez is megteszi.

Meg is vettük a jegyeket, ittunk egy nagyon finom tejeskávét a büfében, majd boldogan felszálltunk a 10.30-as limóni buszra. Boldogan, mert a busz emeletes volt. Jaj de jó!

A nem emeletes busz

Igen ám, de a helyünkön már ültek. Mind az 5 helyen. Kis konzultáció, egymás jegyeinek nézegetése. Hoppá, mi nem is ezzel a busszal megyünk, hanem a következővel. A 11 órással. Hogy miért, azt senki sem tudja. Leszállás, táskák előráncigálása a csomagtartó mélyéről, újabb ácsorgás. Valamivel később aztán megjött a mi buszunk is, egy sokkal kevésbé modern és sokkal kevésbé emeletes. Még WC sem volt rajta. Szomorú. De legalább itt van és a helyünket sem foglalta még el senki.

Elindultunk, Dávid azonnal rohangászni szeretett volna, mi pedig felváltva próbáltuk megóvni a balesetektől. Így ment ez kerek 20 percen keresztül, amikor is hirtelen megálltunk. Álltunk. És álltunk. 1.5 órán keresztül csak álltunk. Baleset volt az autópályán. Itt már komolyan kezdtem kétségbe esni. Sosem érünk oda. De ha oda is érünk, már sötét lesz. És útközben megőszülünk, az is biztos. Meg éhen is halunk. 

Végül nagy nehezen keresztüljutottunk az útlezáráson és egy idő után Dávid is elaludt, úgyhogy ismét egyszerűbbnek tűnt az élet.

Limón

¼ 4 volt már mire Limónba értünk. A házak szedett-vedettek, a város nagyon lepukkant, láthatóan sokkal szegényebb, mint bármely másik costa ricai város, ahol eddig jártunk.  Itt él az ország legnagyobb afro-costa ricai populációja. Eredetileg az 1872-es vasútépítési munkálatokra érkeztek Jamaicából, de a vonat-projekt 1890-es pénzügyi válsága után átnyergeltek a banán bizniszre. Nem nagyon barátkoztak a helyiekkel, sőt 1949-ig a törvények értelmében el sem hagyhatták a tartományt. Most már természetesen szabadon vándorolhatnak, de olyan nagyon valószínűleg mégsem teszik, mert míg eddig alig-alig találkoztunk feketével, itt mintha még többen is lennének, mint a latinok.

Még mindig Limón

Leszálltunk a buszról, kipakoltuk a táskáinkat, összeszámoltuk a gyerekeket és rohantunk a másik buszterminálhoz. Újabb jegyeket vettünk, meglátogattuk a mellékhelységet, ismét megszámoltuk a gyerekeket és felszálltunk egy következő, az előzőnél még sokkal lehasználtabb buszra. Nagy volt a tömeg és az előttem ülő aprócskának nem nevezhető hölgy teljesen hátratolta a székét, amitől Dávid és én úgy beszorultunk a helyünkre, hogy attól féltem, ha egyszerre veszünk mély levegőt, összenyomjuk egymást.

Welcome to Cahuita
... és igen, már megint ez a ruha van rajtam

Közvetlen indulás után szóba elegyedett velünk egy helyi bácsi. Megkérdezte hová megyünk, óva intett minket mindenféle kétes alaktól, sötétben sétálgatástól, eltévedéstől, napkitöréstől és tömegpusztító fegyvertől. Miután megbeszéltük, hogy hol szeretnénk leszállni, előrement a sofőrhöz és megígértette vele, hogy mindenképpen megáll majd a megfelelő megállóban. Ezután Hanna gyorsan kikérdezte őt a koráról, gyermekei számáról és neméről, szeme színéről, étkezési szokásairól. Végül elbúcsúztunk és a kedves bácsi leszállt.

Cahuita buszpályaudvar

Utunk a Karib-tenger partján haladt, szinte folyamatosan láttuk a vizet. A környék nagyon zöld, rengeteg a banánültetvény, de a házak düledezők és rendezetlenek. Mindenki mondta, de most a saját szemünkkel is láthatjuk mennyire más vidék ez, mint a csendes-óceáni rész.

Hirdetési felület

Nagyjából 45 perc buszozás után megérkeztünk Cahuitaba, egy picike, tengerparti üdülővárosba. Bevásároltunk a supermercado-ban (kicsi, koszos, kínai bolt, minden kétszer olyan drága, mint Atenasban), hívtunk egy taxit és este ½ 6-kor végre begördültünk legújabb szállásunk kapuján. Búcsúzóul a taxis, aki a taxiórát elindítani nem volt hajlandó, legombolt rólunk egy 5 km-es útért 5000 colónt (2500 Ft), mert szerinte a sok csomag 1000 colón felárat jelent. Nem mintha neki kellett volna ki-be pakolnia azokat, de nyilván szegény lovak jobban fáradnak a motorban. Mindegy, a lényeg, hogy végre itt vagyunk. 

A házunk

Így történt, hogy a légvonalban 120 km-ez utat 12 óra alatt tettük meg. Szinte gyalog is megoldható lenne. Természetesen nem ennyi gyerekkel, csomaggal és nem ilyen fizikai állapotban, de azért vannak atléták, akiknek sikerülhet. Legalábbis elméletben. A gyakorlatban egy 3800 méter magas hegy és 120 km őserdő nehezíti a két part között a haladást, de ez elhanyagolható részletkérdés.