2014.01.07 Cahuita-túra és az első lajhár

Lajhár

Ma reggel hatalmas visításra ébredtünk. Ebben eddig nincs is semmi különös, Dávid minden reggel úgy visít, mint akit nyúznak, de ezúttal nem ő kiabált, hanem Lulu. Azt kiabálta, hogy „Lajhár, lajhár.” Ez azért már merőben szokatlan. Lulu amúgy sem egy kiabálós gyermek, annak meg, hogy „lajhár” - pláne kora reggel - az égvilágon semmi értelme.

Kókusz

Ha hozott volna magával egy bögre kávét, talán gyorsabban felfogom, hogy azt jött elújságolni, végre teljesülhet a vágyunk, láthatunk egy igazi lajhárt. Állatkerti volt már korábban, de szerettünk volna találkozni egy szabadon élővel is. És most végre itt van, szinte karnyújtásnyira, csak sikerüljön még azelőtt kivánszorogni a kertbe, hogy elszalad. Sikerült. Kicsit ugyan feljebb mászott a fán, de attól messze voltunk, hogy lekéssük. 
Mert, hogy a lajhár tééééééééééééényleg oooooooooooooooooooolyan lassssssssssssssú, mint mondják. Amíg visszamentünk a fényképezőgépért a házba, ő felnyúlt egy újabb levélért és majdnem sikerült is letépnie. Nagyon vicces kis állatka. A feje ici-pici a testéhez képest, a bundája pedig úgy néz ki, mintha szépen meg lenne fésülve, majd vastagon bezselézve. Lehet, hogy bulizni volt tegnap este? Ez megmagyarázná a nehézkes mozgást és a frizurát is.

Kilátás a tengerre

Úton a városba

Lajhárnézés és egy gyors reggeli után elindultunk Cahuitaba. Már korábban elhatároztuk, hogy mostantól többet mozgunk és kevesebbet eszünk, különben nagyon kínos meglepetéseket tartogatnak majd az otthonmaradt farmer nadrágok. Így nem is volt kérdés, hogy az 5 km-es utat a városig gyalog tesszük meg. A parttal párhuzamos murvás úton sétálva, folyamatosan szemmel tarthattuk az tengert, hátha sikerül egy vidám strandos képet készíteni, de hiába. Az ég felhős volt, a part pedig sokkal kevésbé szép, mint Uvitában. A fények is mások errefelé, mert a nap nem a tengerbe megy le, azaz az esti rózsaszín is elmarad majd. Azért nem adjuk fel, addig fotózunk, amíg össze nem jön egy vidám kép. Ha más nem, letöltök egyet a netről. 

Csirke casado és marha fajitas:
elrejtettünk a képen egy apró különbséget 

Mire megérkeztünk Cahuitába, jól meg is éheztünk. Étteremfelkutatás indul, vigyázz, kész, rajt! Nem volt nehéz dolgunk, minden sarkon van 3, csak ki kellett választani a megfelelőt. Egy kis ajándékbolttal egybekötött kifőzde nyert, ami igen praktikusnak bizonyult, mert amíg vártuk az ételt, a lányok nézelődhettek a színes vackok között. Nagyjából negyed óra után ki is hoztak 2 csirkés casado és egy marhahúsból készült fajitas helyett 2 csirkés casadot és 2 marhás casadot, amit fajitasnak neveztek. Az, hogy minden étel ugyanúgy néz ki, még rendben is volna, de két marha biztosan sok lesz. A néni próbált ugyan meggyőzni az ellenkezőjéről, de nem hagytuk magunkat. Szerencsére Lulu látta, amikor felírta a mennyiségeket a papírra és határozottan állított, hogy ott még minden rendben volt. Hannus szerint az lehetett a probléma, hogy a néni csak írni tudja a számokat, olvasni nem. Ki tudja? Costa Ricában, még ez is előfordulhat.

BUÉK

Evés után körbesétáltuk a várost, majd a parton rátaláltunk a Cahuita Nemzeti Park bejáratára. Itt végre egész vidám volt a strand. A homok világos, a pálmafák zöldek, a hullámok hatalmasak és egy kis időre a nap is kisütött. A gyerekek beszaladtak a vízbe, én pedig azzal szórakoztattam magamat, hogy megpróbáltam reprodukálni egy, a Facebookon terjedő, újévi köszöntésnek szánt tengerparti fotót. Nem sikerült tökéletesen, de így, hogy Dávid folyton belemászott a képbe, sokkal viccesebb lett, mint az eredeti.

Kipirult sportolók

A fürdést gyors bevásárlás követte, majd újabb 5 km séta. A lányok hazáig futóversenyt játszottak, úgyhogy mire megérkeztünk fájt mindenük. Rengeteg energia van bennük, főleg Lénának ment jól a versenyzés. Úgy szedte a lábát, mintha az élete múlna rajta. Egyszer még nagy futó lesz belőle.