2014.01.19 Az utolsó hét

Atenas a távolból

Ez volt az utolsó hetünk itt Costa Ricában. Az égvilágon semmit sem csináltunk, csak sétálgattunk, beszélgettünk és ettünk egész nap. Árpinak kezdetben voltak nagy tervei: autót bérlünk és túrát teszünk ide vagy oda, de aztán győzött a lustaság. Sokat utaztunk az utóbbi időben és fáradtak vagyunk. Az egész napos pakolásra és a 17 órás repülőútra pedig rá kell pihenni.

A park

Nem is mentünk sehová. A nap nagy részét a parkban töltöttük, ahol gyakorlatilag egy padon ülve fogadóórát tartottunk. Ücsörögtünk, néztük ahogy a gyerekek szaladgálnak és minden arra járó ismerősünkkel beszélgettünk egy kicsit. Volt akivel sokat. Atenas kis város, úgyhogy ez alatt a hét alatt tényleg mindenkivel találkoztunk, aki számít. Kivéve Rogerrel. A lányok ugyan minden fehér terepjáróra rámutattak és állították, hogy ő ül benne, de szerencsére mindig tévedtek. Vele nem lett volna kedvem csacsogni.

Hűtőszekrényünk és főzőlapunk nem lévén komoly konyhai bravúrokra nem lettünk volna képesek, ezért már a hét elején megbeszéltük, hogy étteremben eszünk. Minden nap másikban. A reggelt mindig a kedvenc ABC-nk kávézójában kezdtük. Itt ittunk egy tejeskávét és ettünk hozzá szendvicset, sütit, fagyit, mikor mit. Ezt követte némi lézengés a városban, majd az ebéd. Utána újabb jövés-menés, parkban társalgás, végül pedig vacsora otthon a teraszon. Sajtkrémes kenyér avokádóval. Néha avokádóval és paprikával. Nem túl változatos, viszont igen pihentető program.

A lányok iskolája
A kép még az esős évszakban készült. Mostanában nem volt semmi csapadék.

A legutóbbi távozásunk Atenasból kissé rohanósra sikerült és emiatt erős hiányérzetem maradt. Most viszont minden fontos helyet végigjártunk, minden ismerősünktől elköszöntünk, mindenkinek megígértük, hogy amint tudunk visszajövünk és természetesen mindenkit meghívtunk látogatóba Magyarországra. Így már teljesen más lesz hazamenni.

A félcső fele (=negyedcső)

Holnap irány Budapest! Majd még beszámolok az előreláthatóan remek 17 órás út gyötrelmeiről, aztán lassan véget ér a blog és ezzel írói karrierem is. Az elmúlt 7 hónap alatt, ahányszor valami vicces/kedves/érdekes történt, mindig az járt az eszemben, hogy milyen jó kis bejegyzés lesz belőle. Most ennek is vége. Kicsit sajnálom, mert élveztem az írást, viszont talán több időm marad esténként krimit nézni Árpival. Minden rosszban van valami jó.  

Végül pedig egy idevágó (Facebook) idézet Árpitól:

Goodbye Costa Rica! 

We are going home. 
Suddenly this nonsense logo I saw on a raft got a brand new meaning.

2014.01.14 A nyolcadik utas két kukac

Bizony, mégiscsak kukacok voltak Dávid fejében. Ez a rossz hír. A jó az, hogy  végre kijöttek onnan. Nem maguktól, kellett némi segítség, de a lényeg, hogy kint vannak, és nem bántják többé szegény babát.

A szomszéd kislányok

A dolog úgy néz ki, hogy a bagócs rárakja a petéit egy szúnyog hátára, aki miközben megcsípi az áldozatát, a bőrére pottyantja azokat. Az élelmes kis dögök pedig azonnal bemásznak a bőr alá és ott növésnek indulnak. Ha nem bántják őket, akkor nagyjából két hónap után maguktól is távoznak, addig pedig egy aprócska lyukon keresztül veszik a levegőt. Dávid fején két ilyen lukacska volt. Egy a tarkója fölött picivel, a másik a fülcimpáján. Mivel azonban sosem láttuk, ahogy a kukac levegőt vesz - pedig ez állítólag jól látható - folyamatosan bizonytalanok voltunk a dudor és a lukak eredetét illetően.

Amikor éppen már azt hittem tudom, hogy nem kukacról van szó - hisz olyan szépen gyógyult a krémtől - összetalálkoztunk egy ismerőssel a parkban, aki egy pillantást vetett Dávid fejére és azonnal felállította a diagnózist: emberbagócs és sürgős műtétre van szükség. Értsd, ismer valakit, aki most rögtön ki tudja szedni.

Azonnal taxiba ültünk és meg sem álltunk gyermeke anyjának házáig, ahol az egész család akcióba lendült. Hoztak olajat, fülpitiszkát, szemöldökcsipeszt és Dávidnak kismackót, hogy legyen mit nézegetnie bagócsvadászat közben.

Kilátás a teraszról

Anyuka először a fülpiszkáló segítségével vastagon bekente olajjal a lukat, majd várta, hogy a dög kidugja a fejét és levegőt vegyen. Abban a pillanatban, hogy ez megtörtént, erősen nyomni kezdte a dudort, mint egy ronda pattanást, miközben az öccse készenlétben állt a szemöldökcsipesszel, hogy szükség esetén megragadja a kukac fejét és kirántsa a búvóhelyéről. Erre az első lárvánál végül nem került sor, ugyanis a szakszerű nyomás hatására a kukac elkezdett kifelé jönni. És jött. És csak jött. Sokkal nagyobb volt, mint amit valaha el tudtunk volna képzelni. Már majdnem egy centiméterre kilógott Dávidból, amikor egy utolsó, határozott nyomás hatására végül kirepült. Most már nem csak hosszú volt, de kövér is. És olyan undorító, hogy azt hittem kiteszem a taccsot. Vagy elájulok. Esetleg mindkettő.

Dávid nem volt különösen boldog a nyomkodástól, de olyan nagyon nem is zavartatta magát. Sokkal jobban visít például, ha elvesszük tőle a lányoktól ellopott savanyúcukorkát. Így pedig, hogy szétszórhatta az összes fülpitiszkát, azt hiszem még élvezte is a dolgot.

A második kukac kicsit nehezebben adta magát, azt már csipesszel kellett elkapni, de az egész így sem tartott tovább egy percnél. Látszott, hogy valódi szakértőkkel állunk szemben.

Amikor túl voltunk az eltávolításon, a család minden tagja megcsodálta Dávid fején a kukacok hűlt helyét és kicsit szörnyülködött azon, hogy valóban milyen nagy és ronda volt mindkettő, de igazából olyan nagyon senki nem volt kiborulva a történtektől. Mindenki látott már ilyet, a szerencsésebbek maguk is átélhették valamikor. Tehát semmi extra, business as usual.

Egyes számú kukac (a kettes nem élte túl)

Mi azért nagyon megkönnyebbültünk, amikor megoldódott a kérdés és igen örültünk, hogy nem egyedül kellett megbirkóznunk a problémával. Még ha ezzel a hirtelen akcióval meg is fosztottuk a családot attól az élménytől, hogy személyesen is tanúi lehessenek a lárvák eltávolításának. Ezért mindenkitől elnézést kérünk. Ráadásul még fényképezőgép sem volt nálunk, így nem készülhettek képek, videók, sztárinterjúk. Csak az egyben maradt kukacról csináltunk otthon fotósorozatot.  

Számomra azt hiszem eldőlt a Costa Rica Top 10 első helye. Éljen az emberbagócs! Most már elmondhatjuk, hogy tényleg mindent láttunk.

Mai vicces: 

Luca spanyolul beszél álmában. Léna magyarul válaszol neki, szintén álmában.

2014.01.13 Ismét Atenas

Visszajöttünk Atenasba. Sajnos csak egy hétig maradunk, de nagyon jó újra itt lenni. Egy kicsi apartmant béreltünk ugyanabban az utcában, ahol eddig is laktunk, úgyhogy szinte olyan, mint régen.

Búcsúzóul vidám tengerparti fotók tömkelege
Tengerpart 1

Az utazás kalandosnak indult, de még így is jóval egyszerűbb volt, mint idefelé.

Úgy kezdődött, hogy reggel taxit hívtunk, mert az összes táskánkkal nem tudtuk volna gyalog megtenni az 5 km-es távot a városig. A taxis megígérte, hogy jön. Kicsivel később visszahívott, mert rájött, hogy valójában nem is tudja hová kellene jönnie. Annak ellenére nem tudja, hogy mondtuk neki és hogy egy héttel ezelőtt ő hozott minket ide. Úgy tűnik nem voltunk elég emlékezetesek a három lánnyal és a folyamatosan üvöltő Dáviddal.

Végül aztán megérkezett. Nem ő, hanem a haverja és nem a nagy kocsival, hanem egy sokkal kisebbel, amibe nem fértünk be, de legalább pontos volt. Csak nem mentünk vele semmire. Autó el, újabb várakozás. Még szerencse, hogy úgy kértük a taxit, hogy legyen a busz indulásáig ¾ óránk jegyet venni, ennivalót keríteni, ATM-et látogatni.

Tengerpart 2

40 perc után végre megjött taxis barátunk a nagy kocsival. Bepakoltunk, elzötykölődtünk a buszmegállóig és még mindig volt negyed óránk a jegyekre. Az útravaló kekszekről már gondolatban rég lemondtunk.

Némi sorban állást követően elmondtam a kedves jegyeladó úrnak, hogy 5 jegyet szeretnék a 9.30-as buszra San Joséba. Mire ő elmondta, hogy az bizony lehetetlen, mert, hogy a busz megtelt. Menjünk inkább a 11.30-assal.

Ne már! Ez nem lehet igaz! (a tagadás)

Ezért rohantunk és idegeskedtünk mostanáig? Ezért keltünk korán és takarítottuk a házat félálomban? (a harag)

Nem lehet, hogy rosszul tetszett megnézi és tulajdonképpen pont 5 jegy hever még valahol a fiók mélyén a nevünkre kiállítva? (az alkudozás)

Ilyen is csak velünk történik. Most már talán el sem érjük az utolsó – 9 órás - atenasi buszt, és éjszakázhatunk a buszmegállóban a földön. (a depresszió)

És végül az elfogadás: Ha várni kell, hát várni kell.  A jó hír pedig az, hogy ily módon lett két teljes óránk végigjárni Cajuita összes ajándékboltját és megfogdosni minden mütyürt, valamint színes szoknyát, amit csak a környéken kapni lehet. Nem is olyan rossz elfoglaltság. Gyorsan eltelt vele az idő.

Tengerpart 3

Maga a buszozás viszonylag eseménytelenül zajlott. Dávid sokat aludt, a lányok pedig ügyesen - és ami a legfontosabb csendesen - nyüglődtek a helyükön. San Joséban átszálltunk az atenasi járatra és 6-kor már itt is voltunk az új lakásunkban. Holnap indulhat az egyhetes ismerős- és barátlátogatás!

2014.01.12 Halszerű csirke, csirkeszerű hal

Kirúgtunk a hámból, étteremben vacsoráztunk. Nem volt egyszerű, de végül megoldottuk. Az első helyen rendezvény volt. A másodikban kizárólag halat és rákot készítettek. A harmadiknál nem nagyon volt választék, de elegünk lett a mászkálásból, így itt megállapodtunk.

A nagyjából 2 féle nem hal- és/vagy rákétel közül kiválasztottuk a karibi csirkét, mint olyasmit, amit jó eséllyel minden gyerek és minden felnőtt szívesen fogyaszt majd. Fontos, hogy rendelésnél külön kimondtam mindkét szót (karibi és csirke)! Mindenféle félreértés, összetévesztés, csak írni tudok, olvasni nem kifogás tehát kizárt. 

Kicsivel később meg is hozták a két tál főételt és a rengeteg különböző köretet hozzá. Minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt, csak a csirke volt picit halszerű. Nem nagyon, de időről időre felmerült a kérdés hogy vajon biztosan csirkét eszünk-e. Nem volt hal szaga, sőt hal íze sem és helyenként kissé mintha rágós lett volna. Ugyanakkor csirkének sem igazán tűnt, mert olyan kis vékonykára szelték, meg amikor nem rágós volt, akkor gyanúsan omlós volt. De hát csirkét kértünk, csirkének kell lennie.

Útközben újabb lajhárt láttunk, ezúttal egy ázott példányt
A képre kattintva nagyban is megcsodálható a vicces kis feje

Amikor eljött a fizetés ideje kihozták a számlát, és hogy, hogy nem, a 2 tál főétel 8400 helyett 11.000 colónba került. Hoppá! Itt egy kis tévedés történt, kérem szépen! Neeem, nincs itt semmiféle tévedés. Roston hal, darabja 5500, 2 darabja 11.000. Egy elsős is ki tudja számolni. Roston hal egy csomó szósszal a tetején? Nem karibi, nem csirke, hanem roston hal. Logikus.

És ismerős is. Meg volt már nekünk a trükk, csak kicsit másképpen. Első nap egy tál étel helyett kettőt hoztak, ma csirke helyett a sokkal drágább halat.

Nem lehet hal, csirke volt az! Mi csirkét rendeltünk és punktum! Pincérünk ahelyett, hogy meglepődött volna, esetleg némi magyarázkodásba kezd, ha már ilyen rútul átvert, ő inkább a sértődöttséget választotta. Miért nem szóltunk időben? Szólnunk kellett volna, hogy mást kaptunk, mint amit rendeltünk! Annyira jól adta a műfelháborodottat, hogy meg is kérdeztem, vajon hozott-e volna másik ételt, ha mi időben észrevesszük, hogy ez a karibi csirke tulajdonképpen nem karibi és nem is csirke? Azt mondta igen. Gondolom átadta volna a halunkat a szomszéd asztalnál ülőknek, nekünk meg hoz egy másik adagot. Teljesen életszerű. Ja, mégsem az, mert rajtunk kívül épp senki sem evett az étteremben.

Sebaj. Úgy tűnik ez is része a karibi életérzésnek. Egyet rendel, kettőt kap, hármat fizet. Vagy valami ilyesmi.

De nem hagytuk magunkat, szegény ember meg igen meg volt ezen bántva. Kicsit sajnálom, mert az étel finom volt, akár jól is végződhetett volna az este. Mivel azonban úgysem terveztünk itt enni többet (holnap megyünk vissza Atenasba), végül is teljesen mindegy. És legalább tanultunk egy új cselt. Ki tudja? Egyszer még jól jöhet.

2014.01.11 Parque Nacional Cahuita

Parque Nacional Cahuita

Átkelés a folyón

Ma hatalmas túrát tettünk. Nemzeti park oda-vissza, kirándulás, bevásárlás, strandolás, összesen 15 km. A lányok egyszer sem mondták, hogy fáradtak. Jót tett nekik a sok rohangálás, amit az elmúlt napokban „sportolás” címszó alatt műveltek.

Maga a Nemzeti Park gyönyörű. Igazi karibi fíling fehér homokkal, pálmafák között felsejlő kék vízzel és szemtelen majmokkal.

Szárnyas-saslik

A látogatók egy kicsiny ösvényen sétálgathatnak, hol közvetlen a parton, hol valamivel beljebb a dzsungelben. A teljes túra 8 km, de mi csak a bejárattól 3.5 km-re lévő félsziget csücskéig kirándultunk el. Útközben láttunk egy kígyót (állítólag ártalmatlan) és néhány majmot, valamint egy finn párocskát. Már ezek is mind nagyon különleges élményt jelentettek, de a legjobb még csak ezután következett.

Kígyó

A félsziget csücskéhez érve szó szerint megrohantak minket a majmok. Amint odaértünk, megláttuk az elsőt. Egy viszonylag alacsony ágon ült és ananászt rágcsált. Többen is fotózták. Hamarosan előkerült egy újabb majom, aki szintén az ananászra pályázott. Majd még kettő. 

Elkaplak!

Szép lassan közeledtek hozzánk, mígnem az egyik leugrott a fáról, odaszaladt Hannushoz és megpróbálta kitépni a kezéből a kekszes zacskót. 

Itt még barátkozni próbáltunk volna

Lett is nagy sikítozás, még egy bilincsel rendelkező parkőr is megjelent, hogy segítsen. Szerencsére nem volt rá szükség, mi voltunk az erősebbek. Egy mozdulattal kirántottam a majom kezéből a zacskót és elrejtettem a hátizsákban. Hannusnak kisebb ijedségen kívül nem lett baja, úgyhogy megúsztuk a tetanuszt.

Már éppen indultunk volna tovább, amikor közvetlen mellettünk kikötött egy motorcsónak. Beszállt néhány turista, de még mindig maradtak szabad helyek. Árpi gyorsan egyeztetett a kapitánnyal, mi pedig már másztunk is be, hogy felvegyük a mentőmellényeket. A tengeren hatalmasak voltak a hullámok és a hajó úgy száguldott, mintha valami akciófilm üldözési jelenetében volnánk. Még Dávid is megilletődhetett, mert ahelyett, hogy kiabálva igyekezett volna a tengerbe vetni magát, szelíden hozzám bújt. Ez tőle annyira szokatlan, hogy talán még sose fordult elő. Ébren legalábbis biztosan nem.

Közelkép

Olyan izgalmas volt az út, hogy a hölgy utasok egy része hangosan sikoltozott és férfikísérőik vállába temették arcukat, hogy ne is lássák, mi folyik a vízen. Breaking news: ezúttal a sikoltozó nőszemélyek egyike sem én voltam. Részemről hidegvér és pókerarc. Luca pedig csak lemondón legyintett: „Costa Ricaiak, ezek mindentől félnek”.

Hát te meg mit nézel?

Este Hanna megfőzte a tejberizst. Nagyon finom lett, de Hannus keze elfáradt a nagy kevergetésben. Ezt kissé nehezményezte. Ennek ellenére ígérte, máskor is főz majd nekünk.

Egyre biztosabb, hogy Dávid fején a pukli elfertőződött szúnyogcsípés, ugyanis a krém hatására határozott javulásnak indult. Aki tehát Sigourney Weaver-re és apró Alien-ekre számított, annak ezennel csalódást kell okoznom. Csak egy buta szúnyog volt a tettes és hamarosan nyoma sem lesz az egésznek.

A csónak

2014.01.10 Luca, a séf

A kis szakácsnő

Luca tegnap úgy döntött, hogy a mai ebédet ő készíti el. Teljesen egyedül. Árpival lediktáltatta lépésről lépésre a casado receptjét és kiadta az utasítást a hiányzó hozzávalók azonnali beszerzésére.

Zöldségaprítás

Mikor minden alapanyag megjött a boltból, mindenkit kizavart a konyhából. Én maradhattam, de nekem is csak belebeszélni volt szabad, hozzá nem nyúlhattam semmihez. Egyedül szeletelte a hagymát, aprította a zöldséget, főzte a rizst és kevergette a babot. Olyan vacsorát rittyentett, hogy én magam sem csináltam volna jobbat. Lehet persze vitatkozni, hogy ez pontosan mekkora dicséretnek is számít, de a lényeg, hogy Lulu ügyes kis szakács.

Finom lesz

Amikor minden elkészült, megterítette az asztalt és szervírozta a vacsorát. Hanna elismerése jeléül még rizst és sültbanánt is evett, pedig azokból sosem kér. Újabban ugyanis nem szereti a rizst. Korábban a sajtot nem szerette, de ez az averziója mára nyomtalanul elmúlt. Annyira, hogy nem is szívesen emlékszik már erre a korszakra. Ha megkérdeznénk, azt mondaná, csupán városi legenda, amit jóhírének megtépázása céljából terjesztenek alávaló gazemberek.

Ez az enyém!

Többször szedtünk az ételből, agyondicsértük a szakácsot és megígértettük vele, hogy semmiképpen sem hagyja veszni ezt a csodálatos tehetséget. Sőt, tulajdonképpen egy csomó más házimunkát is átvehetne tőlünk. Aki ilyen ügyesen főz, az biztosan mosni is remekül tud.

A nagy sikerre való tekintettel Hannus is kedvet kapott a szakácskodáshoz. Holnap ő készíti a tejberizst.

Casado 

Egy kis időjárás-jelentés: az eső szinte minden nap esik és úgy általában sokkal kevesebbet süt a nap, mint Uvitában. Tudtuk, hogy ezen az oldalon esős évszakban nem szokatlan, hogy hetekig megállás nélkül zuhogjon, és azon sem kell csodálkozni, ha ilyenkor nem száradnak meg a ruhák, de Atenasban már másfél hónappal ezelőtt nyár lett, felháborító, hogy itt ennyire le vannak maradva. 

Saláta

Első este kiteregettünk néhány nadrágot és törülközőt a hátsókertbe, de azok inkább csak vizesebbek lettek az idők folyamán. A lakásba is hiába akasztanánk ki bármit, ugyanis a fürdőszobaajtón lógó – eredetileg tökéletesen száraz – pulóverem néhány nap alatt kellemetlenül nyirkossá vált. Nem, nem a sok forróvizes zuhanytól, pusztán a levegő páratartalma okán.

Mostanra minden ruhánk elkoszolódott. Léna mosógépért kiabál. Nem tudja hordani a kedvenc bugyiját. Tarthatatlan.

Mai vicces Lucától:

Reggel lebuktunk, hogy tegnap este titokban Nutellát ettünk. Ráadásul csak úgy magában, kanállal.

Ezt Luca a következőképpen kommentálta: „Fújj, magában enni a Nutellát betegség.”

2014.01.09 Puerto Viejo de Talamanca

Ezen a környéken minden piros-sárga-zöld színekben pompázik

Dávid két napja folyamatosan üvölt. Nem egészen megállás nélkül, de majdnem. Kiabálva ébred, kiabál, ha éhes, kiabál, ha fáradt, kiabál, ha nem kap meg valamit. Éjszaka is többször felébred, és nem akar visszaaludni. Csak akkor nem kiabál, ha alszik, vagy ha a tengerparti homokban játszhat. Lehet, hogy jön a foga, de arra is gondoltunk, hogy bántja a puklija. Még mindig nem született végleges döntés a dudor eredetét illetően, de a biztonság kedvéért már beszereztünk egy tubus recept nélkül kapható antibiotikumos kenőcsöt, ami láthatóan jó hatással van rá. Viszont, ha az állandó üvöltés nem javul hamarosan, akkor nekem is kelleni fog némi kezelés, mondjuk egy jó nevű pszichiátriai intézetben.

Este van, este van: kiki nyúgalomba...

Ma Puerto Viejoba látogattunk és a félórás busz utat Dávid oda-vissza végigőrjöngte. Hogy nyomatékosítsa mondandóját, a sikítást rúgkapálással, hanyatt vágódással és hirtelen fejcsapásokkal kombinálja. Ez utóbbit általában arcba kapom, így igen hatásos módszer minden maradék türelmem felemésztésére.

Utcakép

Miután leszálltunk a buszról, kicsit javult a helyzet, de addigra már kellően elfáradtunk mindannyian. Ezért egy kis sétálgatást követően – szokásunk szerint – ennivaló után néztünk. Hihetetlen, hogy bárhová megyünk, első dolgunk enni valamit. Az is igaz persze, hogy a buszmegálló jó messze volt a szállásunktól (~3 km) és elindulni sem sikerült nagyon korán, úgyhogy a gyerekek részéről tulajdonképpen jogos volt már az éhhalállal fenyegetőzés.

Puerto Viejo de Talamanca (mert ez a hivatalos neve) egy kis tengerparti falu, Cahuitatól 17 km-re délre található. Nagyon népszerű a hátizsákos kirándulók és a szörfösök körében, mert errefelé mindig hatalmasak a hullámok. A városkában rengeteg az étterem a szuvenír és a fiatal turista.

Ebéd

Mi is hamar találtunk egy szimpatikus étteremet, rendeltünk 3 adag valamit, majd amikor a pincérnő megsúgta, hogy amennyiben elvitelre kérjük, sem a 13% adót, sem pedig a 10% szerviz díjat nem kell kifizetnünk, hirtelen úgy éreztük, valójában mindig is a tengerparton ücsörögve szerettük volna elfogyasztani ezt az ebédet. Mennyivel romantikusabb, mint egy unalmas asztalnál, késsel-villával, tányérról.

Ebéd tehát a parti fák alatt. Dávid után minden falattal külön kellett szaladni, mert neki folyamatosan nagyon fontos dolga volt hol a vízben, hol pedig a homokban. Az idő szokatlanul hideg és szeles volt, rajta kívül más nem is akart fürdeni. Őt viszont nem lehetett távol tartani a tengertől. De végre legalább nem üvöltött. Micsoda megkönnyebbülés.

Ennél jobb tengerparti kép nem lett

Evés után folytattuk a sétát. Megnéztük a strandokat (sehol egy vidám fotólehetőség), fagyiztunk, bevásároltunk, a lányok versenyeztek (vigyáz-kész-rajt-futás a következő fáig), Dávid újra fürdött a tengerben és mindeközben úgy eltelt az idő, hogy tudtuk, már megint nem érünk haza világosban. Pedig többen is mondták, hogy errefelé ezt úgy illik.

Mások is fotóztak

Hogy tovább bonyolítsuk az életünket, hazafelé egy megállóval előbb szálltunk le a buszról, így a kötelező 3 km helyett 5 km-t gyalogoltunk a házig. Ezalatt persze besötétedett. Miközben a sáros úton, hátamon egy kapálódzó, üvöltő Dáviddal, futólépésben vonszoltam a lányokat hazafelé, Hannus viccesen megjegyezte, hogy itt már csak egy jó kis zuhé hiányzik. És tényleg. Szerencsére nem kellett sokáig várnunk rá. 5 perc múlva már úgy ömlött, mintha dézsából öntenék. Itt a Karib-tengernél nem tudják még, hogy rég vége az esős évszaknak?

Ajándékbolt Puerto Viejoban

És hogy teljes legyen az öröm, nem csak, hogy jól megáztunk, de mindennek a tetejébe elvesztettük Dávid egyetlen szandálját is. Ott marad Puerto Viejoban a strandon. Hanna szerint nem baj, mert már úgyis kinőtte. Szerintem azért egy picit mégis baj, mert ezek után vagy mezítláb járatjuk két hétig, vagy veszünk neki egy másikat, amit viszont pontosan két hétig tud hordani, hisz nyárra biztosan kinövi. Feltéve, hogy egyáltalán kapunk errefelé ilyesmit. Egyelőre színes szoknyákon, képeslapokon, fatukánokon és plüssmajmokon kívül nem nagyon láttam más eladó holmit. Esetleg körbenézhetünk a strandon, hátha találunk a homokban egy megfelelő méretű cipőcskét, aminek a gazdái a hullámokkal vannak elfoglalva. Ez itt kérem a Karib oldal, még örülni is fognak, hogy ilyen olcsón megúszták.

A kissé macerás hazatérés ellenére szép nap volt. Jó hely Puerto Viejo, de Cahuita még jobb. Nem olyan nyüzsgő és még Nemzeti Park is van, amit néhány napon belül alaposabban is megnézünk. Készüljetek majmócák, jövünk fotózni titeket!

2014.01.08 Sminkbaleset

Kakaó

Délelőtt pihentünk. Hosszú és fárasztó volt a tegnapi nap, kellett egy kis laza lézengés a ház körül, mielőtt újra komolyabb útra indulnánk.

Délután végül nagy nehezen összeszedtük magunkat és elhagytuk a kertet, hogy sétáljunk egyet a környéken. Nem jutottunk messzire, a szomszédos kapu előtt mindjárt beszédbe elegyedtünk egy férfival. Kiderült, hogy a birtokán kakaót és gyógynövényeket termeszt, amelyeket szívesen megmutat bárkinek.

Halucinogén fa

Így is lett. Egy gyönyörű kis ösvényen vezetett körbe minket, aminek mindkét oldalán színes-szagos cserjék nőttek. Mindegyikéről leszakított egy levelet, megszagoltatta velünk és elmagyarázta melyik mire jó. Már majdnem visszaértünk a bejárathoz, amikor megállt egy vicces, szőrös, piros termésekkel tarkított bokor előtt. Leszedett egyet a licsire hasonlító gumók közül, félbetörte és a belsejében található piros magokkal kicsi vörös keresztet rajzolt minden gyerek kezére, mondván ez majd megóvja őket a rossz szellemektől. Nagy volt a boldogság. Ezen felbuzdulva emberünk elkövette azt a hibát, hogy elárulta, a magokat rúzsnak is lehet használni. A lányoknak sem kellett kétszer mondani, azonnal elkezdték kipingálni magukat. Lulu annyira belejött, hogy mire feleszméltem, az egész arcát bekente a piros kulimásszal. Először jót nevettünk mind, de amikor viccesen megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy ez 2 hétig nem fog lejönni, gyorsan úgy döntött, mégsem volt jó ötlet és azonnal mossuk le.

A csodálatos átalakulás

Vidám tengerpart napsütés nélkül

Kimentünk hát a tengerpartra, és amíg mindenki más fürödni indult, Lucus rendületlenül dolgozott a harci dísz eltüntetésén. Nem volt egyszerű, elsőre nem is sikerült. Ez kicsit kedvét szegte („Hüpp, hüpp, csúnya vagyok!”), de végül meggyőztem arról, hogy mindez otthon, meleg vízzel és szappannal könnyebb lesz. 

Végül sötétedéskor mentünk haza, de akkor is csak átöltözni. Ma nincs főzés, étteremben vacsorázunk. A legközelebbi vendéglátóegység egy pizzéria, így a menü pizza. Természetesen Karibi pizza. Az igen egzotikus név valójában egy sima Hawaii-t takar, de nincs ezzel semmi gond. Szeretjük a Hawaii pizzát.

Már csak kicsit piros

Időközben Lulu bőréről eltűnt a maradék szín és az ijesztő maszk alól előkerült az eredeti, cuki kislány, aki remélhetőleg ma azt is megtanulta, hogy nem okos dolog összefesteni az arcát ismeretlen eredetű növényi színezékkel, mert könnyen pórul járhat. Még szerencse, hogy nem a hennát próbálta ki ilyen alaposan.

2014.01.07 Cahuita-túra és az első lajhár

Lajhár

Ma reggel hatalmas visításra ébredtünk. Ebben eddig nincs is semmi különös, Dávid minden reggel úgy visít, mint akit nyúznak, de ezúttal nem ő kiabált, hanem Lulu. Azt kiabálta, hogy „Lajhár, lajhár.” Ez azért már merőben szokatlan. Lulu amúgy sem egy kiabálós gyermek, annak meg, hogy „lajhár” - pláne kora reggel - az égvilágon semmi értelme.

Kókusz

Ha hozott volna magával egy bögre kávét, talán gyorsabban felfogom, hogy azt jött elújságolni, végre teljesülhet a vágyunk, láthatunk egy igazi lajhárt. Állatkerti volt már korábban, de szerettünk volna találkozni egy szabadon élővel is. És most végre itt van, szinte karnyújtásnyira, csak sikerüljön még azelőtt kivánszorogni a kertbe, hogy elszalad. Sikerült. Kicsit ugyan feljebb mászott a fán, de attól messze voltunk, hogy lekéssük. 
Mert, hogy a lajhár tééééééééééééényleg oooooooooooooooooooolyan lassssssssssssssú, mint mondják. Amíg visszamentünk a fényképezőgépért a házba, ő felnyúlt egy újabb levélért és majdnem sikerült is letépnie. Nagyon vicces kis állatka. A feje ici-pici a testéhez képest, a bundája pedig úgy néz ki, mintha szépen meg lenne fésülve, majd vastagon bezselézve. Lehet, hogy bulizni volt tegnap este? Ez megmagyarázná a nehézkes mozgást és a frizurát is.

Kilátás a tengerre

Úton a városba

Lajhárnézés és egy gyors reggeli után elindultunk Cahuitaba. Már korábban elhatároztuk, hogy mostantól többet mozgunk és kevesebbet eszünk, különben nagyon kínos meglepetéseket tartogatnak majd az otthonmaradt farmer nadrágok. Így nem is volt kérdés, hogy az 5 km-es utat a városig gyalog tesszük meg. A parttal párhuzamos murvás úton sétálva, folyamatosan szemmel tarthattuk az tengert, hátha sikerül egy vidám strandos képet készíteni, de hiába. Az ég felhős volt, a part pedig sokkal kevésbé szép, mint Uvitában. A fények is mások errefelé, mert a nap nem a tengerbe megy le, azaz az esti rózsaszín is elmarad majd. Azért nem adjuk fel, addig fotózunk, amíg össze nem jön egy vidám kép. Ha más nem, letöltök egyet a netről. 

Csirke casado és marha fajitas:
elrejtettünk a képen egy apró különbséget 

Mire megérkeztünk Cahuitába, jól meg is éheztünk. Étteremfelkutatás indul, vigyázz, kész, rajt! Nem volt nehéz dolgunk, minden sarkon van 3, csak ki kellett választani a megfelelőt. Egy kis ajándékbolttal egybekötött kifőzde nyert, ami igen praktikusnak bizonyult, mert amíg vártuk az ételt, a lányok nézelődhettek a színes vackok között. Nagyjából negyed óra után ki is hoztak 2 csirkés casado és egy marhahúsból készült fajitas helyett 2 csirkés casadot és 2 marhás casadot, amit fajitasnak neveztek. Az, hogy minden étel ugyanúgy néz ki, még rendben is volna, de két marha biztosan sok lesz. A néni próbált ugyan meggyőzni az ellenkezőjéről, de nem hagytuk magunkat. Szerencsére Lulu látta, amikor felírta a mennyiségeket a papírra és határozottan állított, hogy ott még minden rendben volt. Hannus szerint az lehetett a probléma, hogy a néni csak írni tudja a számokat, olvasni nem. Ki tudja? Costa Ricában, még ez is előfordulhat.

BUÉK

Evés után körbesétáltuk a várost, majd a parton rátaláltunk a Cahuita Nemzeti Park bejáratára. Itt végre egész vidám volt a strand. A homok világos, a pálmafák zöldek, a hullámok hatalmasak és egy kis időre a nap is kisütött. A gyerekek beszaladtak a vízbe, én pedig azzal szórakoztattam magamat, hogy megpróbáltam reprodukálni egy, a Facebookon terjedő, újévi köszöntésnek szánt tengerparti fotót. Nem sikerült tökéletesen, de így, hogy Dávid folyton belemászott a képbe, sokkal viccesebb lett, mint az eredeti.

Kipirult sportolók

A fürdést gyors bevásárlás követte, majd újabb 5 km séta. A lányok hazáig futóversenyt játszottak, úgyhogy mire megérkeztünk fájt mindenük. Rengeteg energia van bennük, főleg Lénának ment jól a versenyzés. Úgy szedte a lábát, mintha az élete múlna rajta. Egyszer még nagy futó lesz belőle.